Köszönetet mondok minden gondolatokat megfogalmazó és a világhálón közlő társaknak, barátoknak, akiktől nagyon sokszor az igehirdetéseim tárgyához, szövegéhez segítséget kaptam.

2017 november 5

Van Mózesük, és vannak prófétáik, hallgassanak azokra! Ő pedig ezt mondta: Nem úgy, atyám, Ábrahám, hanem ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, akkor megtérnek. Ábrahám ezt felelte: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki feltámad a halottak közül. (Lukács 16, 29-31)

Egy felmérés arról számolt be nemrég, hogy érett korunkig nagyon ritkán foglalkozunk a halállal. Legfeljebb akkor, ha valamelyik rokounk, vagy ismerősük közül elveszítünk valakit, vagy valamelyik ismerősünk közül valakit hasonló fenyeget.

A 40-60 évesek közül azonban minden második megkérdezett foglalkozik néha a halál gondolatával. Hatvan éves kor felett már egyre többeket foglalkoztat saját halála.
A 70 éves kor fellettiek közül pedig már szinte mindenkinek megfordul a fejében, hogy az élet véges.
Néhány héttel ezelőtt egy hölgy tanácsot kért tőlem e-mailben. Egyik ismerősének meghalt az édesapja, és a gyászoló mindenképpen látni szeretné temetés előtt a holttestét. A rokonság igyekszik lebeszélni erről, érvelnek, jobb, ha úgy marad meg emlékezetében az apukája, amilyennek életében látta. A gyászoló azonban hajthatatlan. Azt válaszoltam, hogy ha ekkora igénye van rá, akkor mindenképpen nézze meg a holttestet. Az ember mélyen belül pontosan tudja, érzi, hogy mire van szüksége. A környezetünk pedig sokszor a legnagyobb segítő szándéka ellenére is rossz tanácsot ad.
Minden szorongás végső forrása a megsemmisüléstől való félelem. Mindenki meghal egyszer, azt azonban nem látom magam előtt, hogy a magam nagyszerűségében megszűnjek létezni .
Nem lehet a létről a semmi hiányában fogalmat alkotni. Mindannyian meghalni születtünk. Mégis, a lelkem mélyén meg vagyok győződve arról, hogy én más vagyok.
Számtalanszor előfordult már, hogy rácsodálkoztam a személyem hiányában is működő dolgok láttán. Ha kilépek egy közösségből, ha megszűntetem a kapcsolat valakivel, számomra élettelenné válik mindaddig, amíg ismét kapcsolatba kerülök vele. A legnagyobb megdöbbenéssel észlelem, hogy ő az elmúlt évek alatt nélkülem is virult, élt, fejlődött.
Nemrégiben találkoztam egy fél évtizede nem látott ifjúkori barátommal. Ugyanaz az arc, ugyanazok a mozdulatok, ugyanaz a hanglejtés, ugyanaz az érzés. Jólesően nyugtáztam: nem, ez az ember semmit nem változott az elmúlt 5 évben. És ez így van jól: hogyan is változhatott volna a hiányomban?!
Az evolúció szerint mindig az erősek győznek. Hát most itt is csak az erősek győznek? A történelemírás szerint mindig a győztes minősül erősnek. És itt már nincs feljebb-viteli bíróság sem, hiszen a Mindenható ítéletéről van szó, a mennyei Sionon állunk, nincs hová fellebbezni!
- a mai társadalmakban rettegett jelenség a halál: a materialista világkép. A tudomány az elmúlt évtizedekben tapasztalható csodálatos technikai fejlődéssel párhuzamosan visszavetette az embert a lelki fejlődésben. A mai átlagpolgár jóval kényelmesebb életet él, mint ősei, és mégis sokkal szorongóbb. Önmagáért beszél az a tény, hogy sohasem adott el korábban a gyógyszeripar annyi antidepresszánst és szorongásoldót, mint manapság. Amíg ugyanis gyermekként azt tanuljuk az iskolában, hogy a világ tudatos rendezőelvet nélkülöző nagy semmiből keletkezett, a fajok egymásból fejlődtek ki, és az egyedek élete a születéstől a halálig tart, addig az elmúlástól való félelem teljesen megalapozott. Érthetővé és jogossá válik az egyes egyednek azon törekvése is, hogy minden más lényen áttaposva, kizárólag a saját érdekei szerint vezesse az életét. Miért is ne így tenne, hiszen ennyi jutott neki a létezésből, ebből kell kiaknáznia a lehető legtöbbet?! Hiszen az iskolában azt is megtanították neki, hogy az evolúció értelmében mindig az erősebb, a rátermettebb egyed marad életben. Így juttatta a materialista tudomány oda a világot, ahol ma tart, és így ültette el az emberekben a halálfélelmet nemzedékek hosszú során keresztül. Az ember életébe a halál nagyobb szenvedést hoz magával.
Jószívű emberek körülveszik a szenvedőt és megpróbálják vigasztalni. Megpróbálják úgy enyhíteni a szenvedést, hogy igyekeznek föltüntetni azt a kicsi napfényt, ami még abban a szomorú eseményben is fellelhető. Ilyenkor szoktak elhangzani az ilyen vigasztaló szavak: Ki tudja, mennyi szenvedéstől kímélte meg az Isten? Milyen jó, hogy nem hirtelen halt meg, búcsút vehettek tőle! Vagy: Hiszen szép, hasznos, hosszú élete volt, és befejezte földi küldetését. Vagy: milyen jó, hogy maradt még élettársad vagy másik gyermeked, akiért érdemes élned! Az ilyen vigasztalás, meg ha van is benne valami igazság, végeredményben nagyon sovány vigasz a szenvedő léleknek. Nem segít rajta, sőt irritálja, bántja, mert a tulajdonképpeni problémát akarja megkerülni vele!
Hasonlóképpen nagyon keveset ér az olyan jóindulatú bátorítás is, amikor ezt hallja a szenvedő lélek: szedd össze magad, ne hagyd el magad! Légy erős! - Hát éppen az a probléma, hogy mitől legyen erős? Olyan üres szavak ezek, mintha azt mondanánk egy súlyos betegnek: ne légy beteg! Amíg lelkileg föl nem dolgozza valaki a szenvedést, addig éppen azt nem tudja megtenni, hogy összeszedje magát! Minden gondolata, érzése egy nagy értelmetlenségbe ütközik bele.
Igen, valahogy így néz ki maga a probléma, a kérdés, s vajon mi a felelet reá?
Gyökössy megfogalmazása szerint a halál nem pont, hanem kettőspont. Igaz ez hívőkre és ateistákra egyaránt, noha a trauma is közös: az, aki látható, ölelhető volt, egyszer csak nincs ebben a formában többé. Hanem, hol van, hogyan van?

Isten és az ember alapvetően különbözik egymástól. Isten végtelen, az ember véges. Isten halhatatlan, az ember halandó. Isten örökkévaló, az ember múlandó. A Szentírás az ember életét a párával hasonlítja össze, amely „rövid ideig látszik, azután pedig eltűnik".
A teremtés története kinyilatkoztatja, hogy az emberiség Istentől kapta az életet. Ennek az alapvető ténynek a következtében a halhatatlanság nem az ember vele született tulajdonsága, hanem Isten ajándéka. Amikor Isten megteremtette Ádámot és Évát, szabad akaratot adott nekik - a döntés képességét. Engedelmeskedhettek vagy megtagadhatták az engedelmességet; megmaradásuk Isten ereje általi állandó engedelmességüktől függött. Tehát az ajándékba kapott halhatatlanságuk feltételes volt. De Ádám és Éva, miután áthágta Isten parancsát, megtapasztalta, hogy a bűn zsoldja valóban a halál. Csak Isten irgalma mentette meg Ádámot és Évát az azonnali haláltól. Isten Fia felajánlotta életét, hogy ők még egy lehetőséget kaphassanak - egy második esélyt. Ő volt „az Isten Báránya, aki megöletett e világ alapítása óta" (Jel 13:8).
Az emberiség reménysége. Bár az emberek halandónak születnek, a Biblia arra bátorít, hogy keressük a halhatatlanságot. Jézus Krisztus ennek a halhatatlanságnak a forrása. Ha Krisztus nem jött volna el, az emberiség helyzete reménytelen lett volna, és mindazok, akik meghaltak, örökre elpusztultak volna.
Isten nem a halál pillanatában ad örök életet a hívőnek, hanem a feltámadáskor, amikor „az utolsó trombita" szól.
A halál alvás. A halál nem teljes megsemmisülés, hanem csak átmeneti öntudatlan állapot, míg az ember a feltámadásra vár.
A halál alváskénti bibliai ábrázolása teljesen illik a halál természetére, ahogy a következő összehasonlítások mutatják: 1. Akik alszanak, öntudatlanok. 2. Alváskor szünetel a tudatos gondolkozás. 3. Az alvás véget vet a mindennapi tevékenységnek. 4. Az alvás elválaszt bennünket az ébren levőktől és tevékenységeiktől. 5. A normális alvás az érzelmeket közömbösíti. 6. Az alvók nem dicsérik Istent. 7. Az alvás feltételezi az ébredést. „Eljő az óra, amelyben mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az Ő szavát, és kijőnek." Ámen

Reménység Háza

Moldovei utca 2 szám
500205 Brassó
Románia
www.remenyseghaza.org

Elérhetőségünk

Gyülekezet +40-268-421-244
Vendéglátás +40-723-254-227
Nikodémusz Idősek Otthona +40-754-058-971
Bántalmazott Nők +40-744-368-196
Apáczai Csere János +40-740-420-638