Köszönetet mondok minden gondolatokat megfogalmazó és a világhálón közlő társaknak, barátoknak, akiktől nagyon sokszor az igehirdetéseim tárgyához, szövegéhez segítséget kaptam.

2015 december 20 Advent 4

„akinek van, annak adatik, és akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van" (Mk. 4:25)

 

Az adventi időszak végéhez közeledünk, meggyújtottuk a negyedik gyertyát. Advent, megérkezést, eljövetelt jelent. Bibliai jelképet használva: a fény eljövetelét a sötétségben. Ugye ez fizikailag is igaz. Nem tudjuk mikor született pontosan Jézus, a kutatások különböző időpontokat próbálnak meghatározni, de nem is ez a lényeg. A lényeg, hogy eljött hozzánk Valaki, akinek életének csupán három éves történései a világtörténelemben, 2000 éves visszhangot eredményezett. A karácsonyt nem tudjuk hogy ünnepelték-e az őskeresztyén gyülekezetek, az első feljegyzés a 300-as évekből származik, és ekkor már december 25-e volt a kiválasztott dátum. Ami érdekes, hogy később ez volt az egyetlen ünnep, amit szabad volt naplemente után és napfelkelte előtt is végezni, tehát éjszaka. A másik figyelemre méltó észrevétel pedig, hogy a Krisztus előtti – mondjam azt pogány – időkben, ez a dátum szintén ünnepnapnak számított, a téli napforduló, amikor a leghosszabb az éjszaka és legrövidebb a nappalt ünnepelték. Nincsenek véletlenek ebben a teremtett világban, és nekem nagyon tetszik ez a véletlenszerűnek tűnő szimbolika és egyben utalás, hogy a fény eljövetele a legsötétebb időben történik meg.
Idő. Gyökössy Bandi bácsi volt az, aki felhívta a figyelmem, hogy Jézustól származó mondat „akinek van, annak adatik, és akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van" (Mk. 4:25) az időre is vonatkozik bizony. Vagyis akinek van ideje, annak adatik – akinek nincs, attól az is elvétetik, ami kis ideje van.

Eszembe jut, hogy gimnazista koromban, nagyon szerettem a Gyűrűk Ura című regényt, ahol egyszer, amikor a főhős elbizonytalanodik feladata nehézsége miatt és saját magában, a keserűség szívében bánatra indítja, hogy miért kellett a dolgoknak úgy történniük, ahogy. Amire a bölcs és öreg mágus, azt a válaszolja, hogy „mind így vannak ezzel, akik hasonló időket éltek meg, de a döntés nem rajtuk áll. Arról kell döntened, hogy mit kezdesz az idővel, ami adatott néked."

Érdemes lenne elgondolkodnunk azon, hogy a saját életünkben mi az, amire szánunk időt, és mi az, amit már nagyon rég meg akartunk tenni, de mégsem tudtuk magunkat rávenni. Az embernek arra van ideje általában, amire kedve is van. Ha nagyon meg akarod tenni, már rég megtetted volna!

Még egyszer kérdem: mit kezdesz az idővel, ami adatott néked? A gyermekeket nézve, látjuk, hogy egész nap képesek egy-két kockával is eljátszani órák hosszat. Mintha nekik sok idejük lenne. Ahogy pedig idősödik az ember, azt érzi, hogy egyre kevesebb ideje van. Ezt nem csak az éveik száma szerint kell érteni, hanem úgy is, hogy egyre kevesebb az idejük megállni, szeretni, imádkozni, csöndben maradni, szemlélődni, időzgetni, gondolkodni. Egyszerűen „csak" lenni és nem szüntelenül tenni! Valósággá válik az, amit sokszor csak megszokásból mondunk, hogy „semmire sincs időm". És éppen ez által tűnik el, folyik ki a kezünk közül az életünk. Ebben az időtlen rohanásban, száguldásban, cselekvésben.

Akinek ideje van, annak van élete. Megdöbbentő beszámolók készülnek orvosi asszisztensektől, akik elmesélik, hogy hány egyedül maradt, fájó szív ébred fel arra, hogy nem élt, halála előtt nem sokkal. Nagyon sokuknak a történetét így lehetne összefoglalni, mintha ezt mondanák: ha lett volna időm a családomra, akkor most lenne családom. Akinek csak a karrier, a pénz számít és észre sem veszi, hogy akár gyermekei felnőttek közben. Amire soha nincs időnk, az elvétetik tőlünk.

Beszélgetek emberekkel, és sokan jegyzik meg mostanában ismerőseikről, hogy nem szeretik bennük a kétszínűséget. Ez egy nagyon izgalmas téma, mert minden ember kétszínű! Sőt, minimum kettő. Az emberi karakter, mondhatnánk vérmérséklet attól függ, hogy adott helyzetben hogyan viselkedik, hogyan reagál dolgokra. Ha például az úton haladunk és van előttünk egy kő, van aki belerúg, van akik kikerüli, van aki átugorja, és van aki azt kérdi, miért pont én elém került ide. Ehhez hasonlóan az életben is másképp reagálunk élethelyzetekre. Ezek bizonyos értelemben személyiségek, amelyeket különböző élethelyzetekhez megfelelően alkalmazunk. Ha például egy születésnapra megyünk, akkor egy nevetős, vidám akár táncolós énünket vesszük elő. Amikor templomba jövünk, akkor az elcsendesedő, magunkba fordulókká válunk. Ha kimegyünk a piacra, akkor megint csak egy másfajta működésbe kezdünk és ezt talán addig sorolhatnám, ahány félék és fajták vagyunk.

Ha mégis összegezni szeretném, akkor azt tudnám mondani, hogy megnyilvánulásainkban talán két féle az ember. Vagy a fény-oldalunk világlik ki, például ha szeretünk, vagy pedig a sötét, amikor haragot táplálunk valaki iránt, vagy mérgelődünk, vagy éppenséggel a sértődött felet játsszuk.

Nem véletlenül használtam a sötétség-világosság párost az előző példámban, de nem azt akartam kifejezni ezzel, hogy az embernek van egy jó meg egy rossz oldala. (Persze nem azt állítom, hogy az ember nem képes a rosszra, mert bizony sokszor még tudatosan is elkövetünk olyan cselekményeket, amelyekről tudjuk jól, hogy nem a szeretet útja.) Abszolút mindent két oldalról lehet megvizsgálni. Így az embernek is vannak továbbá kifele és befele irányuló megnyilvánulásai is, vagy éppenséggel lefele vagy felfele. 
Érdekes számomra, hogy ebben az életben minden két pólusú: a lent és fent, kint és bent, sötétség és világosság és még sorolhatnám. Ezekből kifolyólag kategorizálunk mindent, akár jónak vagy rossznak, de amire most szeretnék rávilágítani, hogy ezeknek mind megvan az elrendelt idejük. Ha a természetre tekintünk, nekünk akik négy évszakos éveink vannak, könnyen szembetűnhet, hogy mire is gondolok. Az mellett, hogy nagyon szeretjük a nap melegét érezni bőrünkön, nyáron mintha nyitottabbak az emberek, közlékenyebben. Majd megjön az ősz, és látjuk a természeten is, hogy egy változás indul be ilyenkor, ami télre éri el a csúcspontját, vagy mondhatnám mélypontját. Hideg van, minden sivár és kopár. Persze ez nem rossz, de viszont élesen más, mint a nyár. Ugyanakkor meg szükségszerű is, mert ebből a mélységből valami teljesen új és friss bukkan elő tavasszal.

A technológiai fejlődésnek is köszönhető, hogy bizonyos értelemben kivontuk magunkat a természet körforgásából. Ez főleg most jellemező, a télre, amikor nem tudjuk úgy átélni a sötétség mélységét, mint ahogy az őseink számára természetesen történt meg, a természet begubózásával együtt, mert akkor nem volt villany a házban. Ma ilyen befele fordulásra nincs időnk!

Tudod, lényed mélyén, a lelked, mondhatnám olyan, mint egy gyertya lángja. Igen, saját kis fényed van, és minden óhaja az lenne, hogy bárcsak úgy tudna ő is égni, mint a Nagy gyertya. Szeretnél szeretni, szeretnél önfeledten, boldogan élni de mégsem szánod rá magad, hogy időt szánj magadra. Pedig ez a kis fény, ami te vagy, tudod milyen ragyogó meleget tudna árasztani saját magadnak és embertársaidnak is, ha megengednéd neki, ha foglalkoznál vele? De mert nem teszed, és fáj, hogy nem teszed, mintha büntetni akarnád azokat akik boldogabbnak tűnnek, és megégeted, megbántod őket. Mert a kicsi láng bizony égetni is képes, bármennyire jelentéktelennek látszana is.

A Nikodémussal folytatott beszélgetésében Jézus mond egy ilyent, hogy a szél arra fúj amerre akar: hallod a zúgását, de nem tudod, hogy honnan jön és hová megy: így van mindenki, aki a Lélektől született (Jn. 3:8). Majd a mai felolvasott lekcióban így folytatja: „én tudom, hogy honnan jövök és hová megyek, ti azonban nem tudjátok, honnan jövök vagy hová megyek. Ti test szerint ítéltek" (Jn. 8:14-15).
Mi állandóan kifele tekintünk és nem befele, vagy lefele, a test irányába és semmiképpen sem felfele. Vagyis test szerint élünk, ítélünk, nyavalygunk. Pedig ott van a lélek bennünk, az a kis láng, amit tudom, hogy érzel lényed mélyén, hogy ott van. Vagy ha épp nem érzed, biztos vagyok benne, hogy életedben voltak olyan periódusok, talán mikor még gyerek voltál, vagy utána, amikor érezted ennek a saját lángodnak az erejét. De nem foglalkoztál vele, fontosabb lett a fizikaiság, mint hogy tápláld ezt a benned rejlő tüzet és most elhalványult.
Mindennek megvan az elrendelt ideje. „Amikor eljött az időnek teljessége" olvassuk több helyen is Bibliában. Az advent is egy ilyen időszaka az évnek, amikor készülünk egy ünnepségre, készülünk befogadni egy fényt, egy mélységesen mély szeretet érzést, amit Jézustól tanultunk.
Az advent, a legsötétebb évszak végét jelenti. Mennyire érdekes, hogy az utolsó napokban, mikor a leghosszabbak az éjszakák, ekkor gyújtjuk meg a negyedik gyertyát. Amikor a legnagyobb a sötétség, akkor világlik ki csak igazán a szeretet, mindaz ami igaz! Ez az az időszak, ami eszedbe kéne juttassa, hogy a természet befele fordul ilyenkor és neked is szükséged van erre! Amit bent termelsz meg, azt viszed embertársaid közé! Ha érzed, hogy apad a lángod, ha érzed, hogy veszélyben a fénye, akkor a legmélyebb kamrádba vonulj el, a legnagyobb sötétségben, és ott, a csendben hallod meg azt a nagyon halk suttogást mennyei Atyádtól, amitől új lángra kap a te kis égőd.

Az egyik legnehezebb dolog meghallani a megérzésed. Meghallani intuíciód, azt, hogy melyik irányba kéne haladj. Ezért életed minden pillanatában figyelned kell arra, készen kell légy arra, hogy meghalld azt a halk suttogást a füledben. Nem kiált, nem erőszakol rád semmit. De ha tudsz hallgatni erre a suttogásra, ha úgy érzed, hogy tudsz ez szerint élni, akkor nemcsak Istennel jársz, de embertársaidnak is hasznára válsz már csak a jelenléteddel.

Az adventnek ez az egyik legnagyobb üzenete számomra. Hogy kell a sötétség és kell a fájdalom. Az élet velejárói ezek. Nincs fény sötétség nélkül! A szomorúság felkészít az örömre! Észrevetted? Agresszívan kiszippant mindent a házadból, hogy az új öröm helyet kapjon benne. Lerázza a fáról a sárga levelet, hogy az új, a friss zöld levelek nőhessenek a helyébe. Bármilyen bánat is nyomná szíved, sokkal jobb dolgok fognak a helyébe kerülni!

Ha ismernéd magad, egy pillanatra legalább, ha megpillanthatnád a saját kis fényed, ha egy futó pillantást vethetnél a legszebb arcodra, talán nem szenderegnél bele földi mivoltodba. Miért ne költöznél be az öröm házába és ragyogj rá minden zegére-zugára. Te vagy a titkos kincsnek őrzője és mindig is te voltál!

Krisztus egy utat mutatott nekünk, de nem fog és nem tud helyetted végig menni rajta! Az advent pedig pont erre készít fel. Hatalmas és mély a sötétség, de annál erőteljesebben világít benne a fény. A te belülről fakadó, Istentől kapott fényed!
Hisz hatalmas potenciállal születtél. Jóság és bizalom volt benned. Ideálokkal és álmokkal születtél. A nagyszerűséged, már akkor ott rejlett benned! Nem a vonszolásra teremtettél, hát ne tedd! Szárnyakkal születtél. Emlékezz vissza! Voltál gyerek? Megint emlékeztesselek, hogy Jézus is azt mondja, hogy olyanokká kell válnotok, mint a gyerekek?

Kell? Nem kell! Egy szerető Atyácskánk van, aki mindennél jobban szeret minket! Azt gondolod, hogy Istennek van szüksége a te imádra? A tékozló fiú példája nagyon szépen elmondja, hogy mi is történt. El akartunk tőle fordulni és Ő elengedett bennünket. Azóta is tárt karokkal, nagy szeretettel vár. De az imára neked van szükséged és neked válik a javadra. Hisz Ő az igazi Atyád, Ő az akivel ha a kapcsolatot megszakítod, akkor a te lángod kezd el kisebbedni, mert nem vagy kapcsolatban többet azzal, aki táplálja a fényed!

Ezért fontos, hogy a legnagyobb mélységben fordulj befele és lásd meg azt a fényt, mely ilyenkor felragyog. Így válsz lelkivé és így leszel képes egyszerre befele és kifele, lefele és felfele is tekinteni. Így fogod megtudni, hogy honnan jöttél és hová mész. Ebben a sötétben tudod megérezni, hogy az élet egy út, mely a halálban nem ér véget. De ehhez, időt kell szánnod magadra, arra, hogy „csak" úgy legyél és semmit sem téve Isten jelenlétébe helyezd magad.

Mi állítja meg az időt? A szeretet! Értelmet ad az időnek! A szeretteimmel eltöltött időt soha nem érzem elfecséreltnek. A családom életének egyik legsötétebb időszaka volt, amikor egy szűk hónap leforgása alatt, nagymamám meghalt és édesapám kórházba került infarktussal. Ez karácsonykor történt néhány éve. Így édesapámnál töltöttük az ünnepet, ahol nem volt se karácsonyfa se semmi dísz. És mégis az egyik legmaradandóbb, legemlékezetesebb és legszebb karácsonyom volt. Abban a sötétségben valahogy kiviláglott mindaz ami igaz, ami szeretet és ami igazán érték!

 

Gyakran veszem észre, hogy az emberekkel való beszélgetés során, ha vígasztalok én is vigasztalódom. Ha segítek, vagy adok utána én is mindig kapok! Akinek van ideje arra, hogy Teremtőjével legyen, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van.

Az időt nem tudjuk megragadni, de engedhetjük, hogy az időben megragadjon bennünket valami vagy valaki. Ezek a maradandó órák, percek maradnak meg. Ilyenkor mi ragadjuk meg őket.

Ez az adventi útnak is az üzenete, hogy ragadd meg a pillanatot és a saját sötétségedben engedd meg, hogy az isteni fény beragyogja érzésidet és lángba borítsa a te tüzed is!

Ámen

Szolgált: Ménessy Magor teológiai magiszter

Reménység Háza

Moldovei utca 2 szám
500205 Brassó
Románia
www.remenyseghaza.org

Elérhetőségünk

Lelkipásztor +40-745-011-632
Vendéglátás +40-723-254-227
Nikodémusz Idősek Otthona +40-754-058-971
Apáczai Csere János +40-740-420-638