Köszönetet mondok minden gondolatokat megfogalmazó és a világhálón közlő társaknak, barátoknak, akiktől nagyon sokszor az igehirdetéseim tárgyához, szövegéhez segítséget kaptam.
-
Bejelentkezés
Login Login form
2015 május 3
Mikor pedig az Isten emberéhez jutott a hegyre, átölelte az ő lábait;
És monda az: Vajjon én kértem-é fiat az én uramtól? Nemde nem mondám-é néked: Ne csalj meg engemet?
És bement Elizeus a házba, és ímé a gyermek ott feküdt halva az ő ágyán. És bement, .....és könyörgött az Úrnak.
Akkor a gyermek prüsszente vagy hétszer, és felnyitá szemeit a gyermek. Ő pedig szólítá Géházit, és monda: Hívd ide a Súnemitát...
És mikor oda ment, monda: Vedd a te fiadat.
Ki mikor bement, lábához esék, és leborula a földre, és az ő fiát fogván, kiméne. (2 Kir. 4, 27 – 37)
Lekció:
János 16, 21-33
Ezen a vasárnapon egy bibliai édesanya arcképét szeretném felmutatni, akitől sokat tanulhatunk. Nemcsak azok, akik közöttünk édesanyák, hanem kivétel nélkül mindnyájan.
Előtte azonban röviden hadd mutassak rá arra, hogy az anyaság megítélése az ellenkezőjére torzult a mi korunkban ahhoz képest, amit arról Isten az Ő igéjében kijelentett. Isten azt mondta: szaporodjatok és sokasodjatok. Azt mondta: a gyermek ajándék, jutalom, kitüntetés. Azt olvassuk az Ő igéjében, hogy a házasság egy férfi és egy nő egész életre kötött szövetsége, amit az önzetlen szeretetnek kell áthatnia. Ebben a légkörben nőnek a gyermekek mint a házasság gyümölcsei egészséges emberekké. Pozitív mintát láthatnak egy életen át, és ez felkészíti őket is a jövőre. Röviden ez az, amit a Biblia ezekről a fontos kérdésekről tanít.
És mi a helyzet ma? Ennek az ellenkezője. Ma azt sugallja a világ, hogy ne szaporodjatok. Annyira ne, hogy két azonos nemű ember kapcsolatát is házasságnak merik nevezni, amiből egészen bizonyos, hogy nem lesz szaporulat.
Azután azt mondja a világ: nem az önzetlen szeretetbe ágyazott közösség a cél. Egyáltalán igyekszik mindenféle közösséget szétverni, megfertőzni. Legyen mindenki magányos. A házasságban is - ez a páros magány. Legyenek az egykék is magányosak, még akkor is, ha pici koruk óta bölcsődében, óvodában és egyéb közösségekben nőnek fel - ez a társas magány. És öreg korában is legyen mindenki magányos - ez a halálos magány.
Sok intézkedés, az egész társadalmi berendezkedés, sőt több törvény is ezt célozza, vagy ezt sugallja: Ne vállalj gyereket! Ha mindenáron anya akarsz lenni, elég abból egy is. Azt az egyet se te neveld, és mindent megtesznek azért, hogy kénytelen legyen az édesanya idegenekkel neveltetni a gyerekét. Nincs szükség pozitív mintákra, a jövőre való felkészítésre, hiszen nincs is jövőnk, vagy nem bizonyos, hogy lesz. Ebből aztán megszületik az önzés, az egyedüllét érzése és vagy agresszív, vagy depressziós lesz a gyermek, az ember.
Ez pont az ellenkezője annak, amit Isten igéje a mi érdekünkben elénk ad. Az ellenkezője annak, amiben egy gyermek emberré, egy asszony anyává lehet, és ami életté tenné a létet.
Van-e nekünk erőnk mégis ragaszkodni ahhoz, amit Isten igéje ragyogtat fel előttünk? Van-e erőnk ragaszkodni az élő Istenhez, aki segíti, tanácsolja egy ilyen kificamodott közgondolkozásban és közerkölcstelenségben is azokat, akiknek Isten és az Ő szava szent, és akik meg vannak győződve arról, hogy Ő mindig mindent a mi érdekünkben, szeretetből tesz és parancsol? Tőle tudunk-e elkérni és várni mindent, amire szükségünk van, és tudunk-e benne igazán bízni?
Ez a történet arról szól, hogy Isten emberileg reménytelen helyzetben is tud segíteni. Az, hogy ő mindenható, nem azt jelenti, hogy több lehetősége van, mint nekünk, hanem hogy neki minden lehetséges, az is, ami az embereknek lehetetlen.
Názáret mellett egy Súném nevű faluban élt egy házaspár, akik mindig nagy szeretettel fogadták Elizeus prófétát. Többször meg is szállt náluk, de soha nem fogadtak el tőle semmit. Amikor Elizeus megtudta milyen nagy bánatuk az, hogy nincs gyermekük, Istentől indíttatva megjövendölte, hogy lesz. Született is egy év múlva egy kisfiúk. Amikor felcseperedett, egyszer rosszul lett és meghalt. Ekkor az édesanya azonnal felkereste Elizeust, és kérte, hogy jöjjön el. Elizeus könyörgött Istenhez, és ő visszaadta a gyermek életét.
Önmagában is tanulságos ez, mert jól szemlélteti Isten mindenek feletti hatalmát és gyengéd szeretetét is. Ugyanakkor a hit erejét, amivel egy ember képes elfogadni Isten nagy tetteit. Ez az anya nem törődött bele gyermeke elvesztésébe. Így gondolkozott: az az Isten, aki tudott nekünk adni gyermeket, vissza is tudja adni őt, ha akarja. Elizeus pedig, életre-halálra tudott imádkozni azért, hogy Isten cselekedjék.
Az egész emberiséggel ez történt: Isten életet adott nekünk, amit aztán elveszítettünk, amikor ellene fellázadtunk. De nem kellene ebbe beletörődnünk, ő szabadítást is ígért. Sokan azonban csak ímmel-ámmal gondolnak erre, nem úgy, mint a súnémi asszony, aki azonnal kérte a segítséget, és jó helyen kérte, és hittel kérte azt Istentől.
Jézus Krisztus hozta el nekünk ezt az életet, aki őbenne hisz, új élete támad. Kérjük ezt ilyen szent komolysággal, mint Elizeus! Ő ma is imádságot meghallgató, mindenható Isten.
A mai alapigénkben egy olyan asszony történetét ismerhetjük meg, aki Isten akaratát cselekszi, és ezért áldottá válik az élete. Ritkán fordul elő az Ószövetségben, amely alapvetően férfiközpontú kultúrában íródott, hogy egy nőt állítson példaképként. Most mégis ez történik. Igaz, úgy jelenik meg előttünk, mint egy gondoskodó háziasszony és féltőn szerető édesanya. Erre a példaképre ma különösen nagy szükség van, amikor mind az ideális háziasszony és feleség mintája, mind a gondoskodó édesanya mintája megkopott társa¬dal¬munkban. Nézzük meg most közösen, hogy milyen példát állít elénk ma, az édesanyák vasárnapján, a sunémi asszony.
Azzal kezdődik az elbeszélés, hogy rendszeresen vendégül látja Elizeus prófétát, amikor a városban jár. Az egyszerűnek látszó leírás csodálatos mélységeit tárja fel az engedelmes és szolgáló hitnek.
Azzal ugyanis, hogy befogadja Elizeus prófétát, aki Isten kijelentését hirdeti a népnek, bizony¬ságot tesz Istenbe vetett hitéről. Kimondatlanul is jelzi, hogy az ő otthonában, az ő életében helye van Isten Igéjének. És nem csak alkalmi vendéglátásról van szó! Mert ahogyan hallhattuk, külön berendezett szobát is készíttetett, ahol folyamatosan, hosszabb ideig ellakhat a próféta.
Nem csak a pihenésre alkalmas ágyat, és a biztonságot nyújtó fedélt biztosította Isten küldöttének, hanem szolgált is neki étellel és itallal. Mindezzel pedig arról tesz bizonyságot, hogy nemcsak nyitott a szíve Isten felé, hanem kész az Urat szolgálni.
Olyan példát állít elénk, amelyen keresztül láthatóvá válik, mit jelent az, amikor a bűnös emberben felébred a vágy, hogy rendezze kapcsolatát Istennel. Amikor örömmel vállal áldozatot az Úr ügyéért. Amikor élővé válik benne az Ige: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből." (Mk 12,30) Ezért az őszinte szándékáért, beteljesült rajta Isten ígérete, és áldásában részesí¬tette az otthonát és a családját is.
Bennünk is ég a vágy, hogy rendezzük kapcsolatunkat Istennel, hogy áldást nyerjünk az életünkre. Ehhez az Úr akaratát kell végeznünk, amelyet Jézus tár fel előttünk a legmélyebben. Ő mutatja meg Szentlelkével számunkra, hogy mikor mit kell tennünk. Hogyan és mi módon tudjuk megcselekedni azt az akaratot, amellyel elnyerhetjük Isten áldását. Mindehhez persze elengedhetetlen az őszinte és nyitott szív, valamint a tiszta szándék, mint ahogyan a sunémi asszonynál látjuk.
Ez az asszony nemcsak Istennel rendezte a kapcsolatát, hanem embertársaival is. Azzal ugyanis, hogy lakó¬helyet készített Elizeusnak, a népe számára is elérhetővé tette Isten Igéjét. Bárki, aki szeretett volna találkozni a prófétával, megtehette. S mivel így hosszabb ideig is lehetőség volt vele találkozni, így alkalom nyílt a hitben való megerősödésre.
Az embertársai iránt érzett szeretet és felelősség fogalmazódik meg ennek az asszonynak a cselekedetében. És erre hív bennünket is az Ige. Tegyük otthonunkat az imádság és a szeretet házává, ahova bárki betérhet egy jó szóra, egy szeretetteljes bátorításra! Ahol rajtunk keresztül tapasztalhatja meg a vendég, hogy mekkora Isten kegyelme és szeretete! Ahol találkozhatnak Isten Igéjével!
Mindezekkel pedig láthatóvá válik a lényeg, amire Jézus maga mutat rá a nagy parancsolatban: „szeresd felebará¬to¬dat..."(Mk 12,31)!
Istennel való kapcsolatunk rendezése mellett, a felebarátunkkal való kapcsolatunk rendezésére is példát mutat ez a sunémi asszony. De ugyanúgy példát mutat arra, hogy az Istenbe vetett hite alapján képes szeretni, azaz elfogadni önmagát. Azt az életkörülményt és helyzetet, amely neki osztályrészül adatott.
Amikor Elizeus megkérdezi tőle: „Mit tehetnék érted? Nincs-e valamilyen ügyed, amelyről beszélhetnék a királlyal, vagy a hadseregparancsnokkal?", akkor csak annyit mond az asszony: „Én a saját népem körében lakom." (13) A Károli féle régebbi fordítás egy kicsit másképpen fordítja: „Én az én nemzettségem között békességgel lakom."
Bármit kérhetne a királytól, vagy a hadseregparancsnoktól a prófétán keresztül, mégsem teszi. őneki békessége van már Istennel, embertársaival, és így önmagával is! Ugyan ez a lelki béke fogalmazódik meg akkor is, amikor Elizeus egy fiúgyermek születésének ígéretét fogalmazza meg. Erre pedig úgy válaszol: „Ugyan, uram, Isten embere, ne ámítsd szolgálódat!" (16) Válaszában arra mutat rá, hogy bár a legtit¬kosabb vágyát fogalmazta meg a próféta, de ő már megbékélt sorsával. Számára ez az ígéret ámításnak, őrültségnek hangzik. És az ő békességéhez az is hozzátartozik, hogy neki idős, a próféta szavaival: „öreg" férje volt. Valószínűsíthető, hogy miatta nem lehetett már gyermeke, hiszen arról nem szól az Ige, hogy meddő lett volna az asszony. A hitetlenkedő válaszában tehát benne van az is, hogy ő már elfogadta öreg férje mellett a sorsát. Neki így is örömteli az élete.
Az asszony példamutató magatartása itt nem ér véget. Arról olvashatunk ez után, hogy egy év múlva megszületett a fiúgyer¬meke, ahogyan Elizeus előre megmondta. Teljesült a lelke mélyén szunnyadó vágya. Innentől kezdve olyan édesanyaként jelenik meg elôttünk, aki az Istentôl kapott ajándékként fogadja fiúgyermekét, és élő, cselekvő hittel éli meg anyaságát. Minden erre mutat, mert amikor az emberi gondatlanság miatt az aratók között komoly napszúrást kap a fia, és meghal, Elizeus ágyára fektette le. Mintha az Úr oltárára, Isten tenyerére helyezné a fiát. Nem vár orvosra, emberi segítségre, hanem rögtön elindul, szamárháton vágtatva, „Isten szent emberéhez" (9).
S amikor Elizeus a szolgáját akarja elküldeni maga helyett, az asszony nem nyugszik bele, nem ereszti el a lábát addig, amíg a próféta személyesen nem megy a fiához. A kitartó és rendíthetetlen hit tanúi lehetünk ekkor.
Eszünkbe juthat Jairus leányának feltámasztása. Amikor Jézus¬hoz sietve érkezett a zsinagógai elöljáró, és kérte: „...jöjj, tedd rá a kezedet, és élni fog" (Mt 9,18). Jézus pedig látva a férfi hitét, szó nélkül elment, és feltámasztotta szeretett gyermekét.
Isten látta a sunémi asszony hitét és odaadó kitartását. Látta azt, hogy ez az asszony egyedül Tőle várja a segítséget. S ezért ismét megajándékozta őt a fiúgyermekkel, és feltámasz¬totta halálából.
Sokszor vagyunk mi is úgy az életben, hogy gondatlanságaink miatt elveszítjük a számunkra fontos dolgokat. Hibázunk, mert nem figyelünk eléggé, amikor kellene, amikor szükség lenne rá. És nem csak kedves tárgyakról, lehetőségekről van szó, hanem bizony, ahogyan a történetben is láthattuk, emberéletről is.
Egy pillanat alatt megtörténik a baj, és akkor úgy érezzük, hogy véget ért minden.
A sunémi asszony példája megmutatja számunkra, hogy a legnagyobb tragédia idején is egyedüli reményünk csak az Úrban van, mert Ő megáldja a Benne hívőket! Megerősíti küzdelmeiben, elhalmozza szeretetével, békességével, és részesíti az örök élet ajándékában Jézus Krisztus érdeméért!
Az édesanyák vasárnapján, egy asszony és édesanya példáján keresztül hallhattuk az Úr üzenetét. Megláthattuk azt, hogy ha szívünket megnyitjuk Isten Igéje előtt, és életünk minden pillanatában az Úr akaratát követjük. Ha vágyunk arra, hogy békességünk legyen Istennel, embertársainkkal és önmagunkkal, akkor a Megváltó Krisztus érdeméért részesülünk az Atya Isten áldásában. És bármilyen tragédia is érne bennünket az életünk során, ha az Úr nevében hittel kérjük, megajándékoz kegyelmével, hogy örömünk teljes legyen (Jn 16,23-24).
Az Úr Jézusra figyeljünk, aki így tanít: „...keressétek először Isten országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek" (Mt 6,33). Ámen.