2015 április 12

"Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Kettősnek hívtak, nem vala ő velök, amikor eljött vala Jézus.
Mondának azért néki a többi tanítványok: Láttuk az Urat. Ő pedig monda nékik: Ha nem látom az ő kezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe, és az én kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképpen el nem hiszem.
És nyolc nap múlva ismét benn valának az ő tanítványai, Tamás is ő velök. Noha az ajtó zárva vala, beméne Jézus, és megálla a középen és monda: Békesség néktek!
Azután monda Tamásnak: Hozd ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet; és hozd ide a te kezedet, és bocsássad az én oldalamba: és ne légy hitetlen, hanem hívő.
És felele Tamás és monda néki: Én Uram és én Istenem!
Monda néki Jézus: Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, akik nem látnak és hisznek". (János ev. 20, 24-29)

Lekció :Mt.18,11-14

Tamás a racionális, a szkeptikus. Egy barátunk is lehetne. Mondjuk egy újságíró. Szokták is mondani: egy forrás nem forrás: azaz, amíg legalább két egymástól független forrás meg nem erősít egy hírt az addig nem hír, csak pletyka.
Az első három evangéliumban Tamásnak csak a nevét olvashatjuk. A negyedik evangéliumban látjuk meg, ki volt. Először Lázár történetével kapcsolatban hallunk róla. Jézus Bethániába akar menni. A tanítványok féltették őt ettől az úttól. Ezzel az intéssel akarják visszatartani: „Mester! Most akartak megkövezni téged és újra odamégy?" És erre a kérdésre Tamás ezt mondja a tanítványoknak: „Menjünk el mi is és haljunk meg vele." Tamás kész volt Jézus mellett maradni mindhalálig. Egyszer Jézus ezt mondta tanítványainak: „Ahová megyek, tudjátok, az utat is tudjátok." Tamás így felel: „Uram, nem tudjuk, hová mégy, mi módon tudhatjuk azért az utat?". – Tamás nem tudott élni egy meg nem válaszolt kérdéssel. – Nem szerette a bizonytalanságokat, a nyitott kérdéseket. – Az egyértelmű helyzeteket szerette.
És szegény tanítványok meg félelemmel, meg zavartsággal a fejükben ott ülnek egy szobában: Jézust kivégezték.
Tamás valószínűleg gyorsan lezárta magában: Hát, ha meghalt, hát ennyi. Ezért nincs a tanítványokkal.
Biztosan ismeritek azt az érzést, amikor az ember arra vár, hogy behívják egy vizsgára. És körülötte a jó tanulók sokszor nagyobb, hangosabb és idegesítőbb aggódást rendeznek, mint azok, akiknek valóban van okuk félni. Én inkább kicsit tamásos lettem, elzárkóztam, odébb vonultam, vagy oda sem mentem amíg nem volt muszáj. Ne hasson ki rám más pánikja, idegessége, zavartsága. Van, akinek talán szüksége van erre a nagy érzelmi hullámvasútra, van aki talán ezzel edz, mint amikor a boxolók magukat pofozgatják meccs előtt, hogy meglegyen a kellő adrenalin.
Tamás nincs ott Jézus gyászolásának az eldugott félelemmel teli helyén, ahol csupa zavar van, ahol csupa kérdés van: mi lesz velünk? Mit csináljunk ezután?
Sokszor nemcsak a felszínt kapargatjuk, hanem egzisztenciális, egész lényünket érintő kérdések kerülnek elő. Ilyen mély kérdés például az, hogy boldog vagy-e, meg van-e célod az életben? Meg mit gondolsz mi az élet értelme? Érzelmek. Hol van itt az objektivitás, az érvek, a bizonyítékok, a diagramok, a grafikonok, a hatástanulmányok?
És egyébként a legnagyobb a hibalehetőség az ilyen embereknek mint Tamás és esetenként hogy ne vigyék bele a bizonytalanságba, elkülönülnek: közben lemaradunk kulcsfontosságú dolgokról.
Aki ilyen típus, mint Tamás, sok élményből kimaradhat. Sok meglepetésből, sok jóból hagyja ki magát. Sokszor a Tamások kihagyják a varázslatos pillanatokat, az élet szépségeit, nem csak a nagy és látványos csodákat, de a mindennapok kisebb áldásait is. És főleg veszélyes ez akkor, amikor a Tamások az egyetlen olyan csodát hagyják ki, amin az életük, az örökéletük múlik.
Annyi minden tudja elterelni az ember figyelmét a fontos dolgokról. Külső körülmények: családi viták, munkahelyi nyomás, a média nyomása. A legnehezebb azoknak, akik a saját lelki berendezkedésükben hordozzák az akadályt, ami eltereli őket a lényegtől. Mert a személyiségünk nem olyan dolog, ami elhallgatna, ha lekapcsoljuk a televíziót, vagy hazamegyünk a munkahelyről, vagy magunkra csukjuk a szobánk ajtaját.
A modern ember történetét nyugodtan meg lehetne írni a „kétkedés története" címszó alatt – ez ember szabadságának, természetfeletti rendeltetésének egyik ismérve. Jelzi nem vagyunk maradéktalanul beleágyazva a természetbe, hogy köztünk és adott világunk törvényei közt nincs tökéletes összhang, zavartalan megfelelés. De van a kétkedésnek súlyos árnyoldala is, mely az ember szabadságából és önállóságából következik. Ez az önállósult kétkedés aztán már nemcsak a csodát vonta kétségbe, hanem magát a „valóságot" is, s totalitásában megkettőzte a világot. Két világ született: az, ami van, és az, ami ezt kétségbe vonja. És így lett a kétkedés betegséggé, a kor, a modern ember betegségévé – korunk legjellemzőbb elmezavara a tudathasadásos elmezavar (skizofrénia) – maga a modern művészet is telve skizoid jelekkel - az emberi szívben idővel elviselhetetlen disszonancia, feszültség teremtődik.
Figyeljük csak: Jézus Tamás kételyére nem közvetlenül felel. Sebesült oldalát nyújtja a feltámadásban kétkedőnek: szenvedése, szeretete, áldozata realitásával válaszol. Mert hol az a kétkedő szív, mely a szeretetből érte vállalt szenvedés és halál ténye és ereje elől kitérne? Igen, csakis ennek a halálos sebnek a mélyén érinthette meg Tamás – s érinthetjük csak meg valamennyien – kételyeinken túl a Szeretet örökkévalóságát.
Aki Tamásként elhagyja a közösséget a bizonytalanság miatt, az sajnos a saját közösségétől sem kapja meg azt, amit megkaphatna. Annak egy gyülekezet is csak számokról szól, kimutatható eredményekről, adományról. És nem meríti ki belőle annak az örömét, hogy más terhét segíthet hordozni, vagy amikor neki segítenek. Még ha testileg ott is van, kihagyja az örömhírt, kihagyja a lényeget.
Milyen érdekes, hogy Jézus is csak akkor jelenik meg neki, amikor újra ott jár újra a közösségben.
Az ószövetségünkben is Isten kijelentései mindig közösségeknek szóltak és csoportok sorsára voltak kihatással. Jézus maga sem úgy tanított, vagy tett csodát, hogy félrehívott egy-egy tanítványt és csak őt avatta be. Mindig vele járt a szűkebb és időnként a tágabb tanítványi kör. A tizenkettő Izrael törzsein túl a teljesség száma is: Jézus rajtuk keresztül szeretne eljutni a teljes világba. Isten országa nem az elkülönülők, az önálló egyéniségek országa. Tamás maga is a maga racionalitásával segíthetett volna a közösségnek kicsit csitulni, az érzelmi hullámokat szelídebb mederbe terelni, vagy csak egyáltalán meghallgatta volna őket nagy fájdalmukban. Már az is sokat jelentett volna.
Az örömhír az, hogy Tamás mégsem marad le egészen. Jézus maga gondoskodik arról, hogy Tamás ne hagyja ki élete lehetőségét. Tamáshoz is eljut az örömhír, sőt, Jézus neki megadja azt a hajmeresztő jelenetet, amit nagy mellénnyel követelt. Először ugyan nem hisz a saját tanítványtársainak. Hallja, de nem elég hallania, sőt, még a látással sem biztos, hogy megelégedne, azt mondja, neki meg kell érintenie.
Tamás még nem tudta, amit a héten hallottam egy friss kozmológiával foglalkozó könyv kapcsán: azt írta benne, hogy a csillagászok és a világ létrejöttével foglalkozó tudósok úgy számolják, hogy a világegyetemnek mindössze 4%-a az a látható megfogható fizikai anyag, amit mi így ismerünk, amit mi megvásárolunk, vagy berendezzük vele a lakást, vagy amibe elmegyünk kirándulni. Mennyi minden más létező van!
Jézus megadja neki a lehetőséget. Tamásnak visszaidézi a saját szavait és végül nem teszi meg azt, amit maga követelt. Vigyázzunk, mit kérünk akár csak kérkedésből, vagy viccből is az Úrtól! Jézus maga bizonyítja Tamásnak, hogy nincsen igazából szüksége arra, hogy a sebeinek az érintésére támaszkodjon. Hogy el lehet engedni az érveket, a kimutatásokat, és attól még az igazság nem lesz kevésbé igaz. Jézus akkor is hallotta a szavait, amikor szemmel láthatóan nem volt ott. Hát ki tudna ilyet tenni, ha nem Isten? Én Uram és én Istenem.
Tamás története mégis egy örömhír, mert azt mutatja meg, hogy Jézus, mint a jó pásztor tényleg utána megy, akár annak az egynek is. Aki lehet Tamás. De lehetek én, meg lehetsz te is. Talán velünk is előfordul, hogy magunk állunk a hitünk útjában. De Jézus kiemel ebből a szakadékból is. Jézus nem veti meg a kétkedőket. Keresi őket is. Jézus előtt senki vagy semmi sem veszett ügy. Elvégre megüresedett a sír is. És eljuttatja a hitvallásra: én Uram és én Istenem. Nincs már többé elveszett ember. Nincs már többé olyan különutas, furcsa, különc gondolkodású ember, akit Jézus örömhíre el nem érhetne. Tamást is elérte: a hagyomány szerint az egész világot bejárta és hirdette Isten szavát Egyiptomban, Mezopotámiában és Indiában is alapított keresztyén közösségeket. A vértanúság is Indiában lett osztályrésze, Melipur város kormányzójának felesége és fia keresztény hitre térítéséért börtönbe zárták, kínzásokat szenvedett, majd végül lándzsával átszúrták. Holttestét Szíriába vitték, később az itáliai Ortonába.

Ha volt, aki neked átadja, talán már gyermekkortól, vagy akár felnőttként, légy hálás érte, és adj érte hálát imádságban. Ha vannak ilyen Tamáskodó barátaid, akkor pedig imádkozz érte és keresd fel minél gyakrabban! Talán épp téged szeretne használni Isten, hogy ő is megtudja, hogy örök élete lett!
Ámen!