2017 december 3 Advent I.

"Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését." (Róma 8,18-19)

Lekció: 2 Kor.4, 5-10

- merész adventi reménység.- ezzel a gondolattal vissza lehet élni, és vissza is élt nagyon sokszor a múltban a keresztyénség. - pesszimista életszemlélet, hogy az egész földi élet egy nagy siralom völgye, de majd kárpótol minket minden itteni szenvedésért a túlvilág dicsősége és öröme. - elég olcsó vigasztalás. - végső nagy adventi reménység beteljesülésének a bizonyosságában látja a földi életet. - aktivitásra biztató reménység.
A világ sóvárogva vár? - kitartóan összpontosít egy célra. Mint egy szomjas szarvas, aki előre nyújtja fejét, szimatolja a levegőt, úgy várja a pillanatot, hogy mikor ihat a friss folyóvízből. Pattanásig feszül, az egész lénye egy célra figyel. Mikor érkezik el, amit kíván?
Sóvárogva vár: „expectatio expectat”. Hihetetlenül erőteljes, már-már kétségbeesett várakozás. Mert nem a várakozón múlik, hogy eljön-e a várva várt apokalipszis, az Isten fiainak megjelenése. A teremtett világ nem önszántából, nem önmaga miatt, ám mégis szenvedő részese az ember bukásának, és ezért várja annak üdvösségét is.

- a földi életben vannak olyan tények, amelyek előtt nem lehet szemet hunyni. - rengeteg baj, szenvedés, testi-lelki nyomorúság nehezíti meg az ember életét.
Milyen iszonyú szenvedés lehet a világnak azon a pontjain, ahol most is gyilkos bombák robbannak, és rémülten menekülnek a nyomorult emberek! Vagy ahol naponta fölpuffadt hasú kisgyerekek meg vézna öregek esnek össze százával az éhségtől az utcákon és falvakban... Vagy mit szenved néha egy-egy édesanya a gyermeke gyógyíthatatlan betegsége miatt, vagy talán fia érzéketlen, hideg szíve miatt! Mennyit sír, mennyit kesereg egy asszony a férje miatt, vagy fordítva! Mennyi kínos feszültség, testi vagy lelki fájdalom tombol sokszor egy-egy lefüggönyözött ablak mögött egy lakásban! Ha egy lelki cd-lemezen össze lehetne gyűjteni mindazt a titkos vagy nyílt panaszt, jajszót, sírást, ami csak egyetlen órára tölti be a Földet: elrémülnénk, hogy mennyi baj, szenvedés, nyomorúság van ezen a világon! Talán éppen ebből érzékeltet valamit olykor egy-egy komor, megrázó bartóki zenemű! Ezek tények.

Egy darab föld kellett az ember teremtéséhez, a humuszból homo lett. A földből élet lett. Egy darab föld kellett az élet fájához és a jó és rossz tudásának fájához. A földből sors lett.
Egy ember a földből, Krisztusra vár, aki újra eljön dicsőségben ítélni élőket és holtakat. Milyen lesz akkor a föld?
A szenvedés meglátása az egész teremtett világ egyetemben. - nemcsak az emberi világ, hanem a természet világa is. Szinte hallható az anyarigó zokogása, amint tehetetlenül, rettegve végignézi, hogyan falja föl a bokorban kis fiókáját a macska... Vagy talán szinte érezni a nemes virág fájdalmát, amelyet valósággal megnyomorít a rá fölkúszó folyondár. Szinte hallható a vihar dühében meghajló fák nyögése, a derékba törettetés halálos reccsenése! Akkor érzékeltem én is valamit a teremtett világ fájdalmas nyögéséből és szenvedő sóhajtásából, amikor az árvizek után láttam halálra sebzett, szétszaggatott nagy fákat, kerítésnek támaszkodó döglött lovat, a biztos halál elől menekülő embereket.
És az a csodálatos, hogy bár ilyen reálisan látja Pál az egész teremtett világot, embervilágot és természetvilágot, mindezt mégsem egy schopenhaueri világfájdalmas litániaként mondja el, sem a pesszimista írók és filozófusok sötét iróniájával vagy panaszkodásával, hanem, szinte hihetetlen: mindez csak még jobban fölfokozza a reménységét és adventi váradalmát. Mert kétféleképpen lehet látni: egyfelől úgy, mint pl. egy gyógyíthatatlan rákbeteg kínlódásairól már mindenki tudja, hogy reménytelen eset. Ez a pesszimista látás. Másfelől azonban úgy is lehet mindezt látni, mint a szülő asszony vajúdását. Ott is van fájdalom! De mindez mégis abban a boldog reménységben, hogy nem hiábavaló: így születik, éppen e fájdalmak között van születőben egy új élet. Ez adventi világlátás. Lehetetlen, hogy Isten meg ne hallgassa ezt a kozmikus kiáltást! - következnie kell erre a kiáltásra is a világ újjászületésének. Efelé halad a teremtett világ, egy nagy újjászületés felé! Minden efelé feszül, nyomul, siet előre. A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.

Persze nagyon gyarló és erőtelen ez a mi imádságunk. Sokszor olyan tanácstalanok vagyunk. Sem azt nem tudjuk, mit kérjünk, sem azt, hogy hogyan.

Az Ige nem pusztán információt közöl. Mi sokszor csak az információért olvasunk. El kell tudni mélyülni gondolatban és egy idő után egyre mélyebbre kell eljutni. Elmélkedni, meditálni, kóstolgatni az igazságot, és amit megértesz, az így kezdjen egyre inkább részévé lenni az életednek. Aki boldogan, harmóniában szeretne élni, az odaszabhatja az életét Isten útmutatásához, az Ő rendjéhez, döntéseihez.
Van egy objektív valóság: boldog az az ember, aki az Úr törvénye szerint él. Mellette ott van a szubjektív vágyakozás: bárcsak így tudnék élni! Az Istennek engedelmes élet kulcsa a szív - és a szív az nem változik meg csak azért, mert valamit már értesz. Hogyan lesz az életem olyan, ami tényleg Istennek kedves? A válasz így hangzik: nem teszel semmi mást, mint végig végiggondolod imádkozva az Isten igazságát. Ott van a szívedben a vágy: bárcsak ilyen lennék! De tudod, hogy nagyon sokszor nem megy és nem sikerül. Ha komolyan mondod, hogy ott van a szívedben ez a vágy, akkor megtanulunk egyre mélyebben, egyre valóságosabban elcsendesedni, elmélyedni Isten törvényében, rendelkezéseiben, döntéseiben, beszédében, igazságában – azaz elmélkedni. El tudod képzelni, hogy szorult helyzetben úgy elmélkedsz, úgy „beszélgetsz magaddal”, hogy az Isten jelenlétében, Isten igazságai, útmutatásai alapján történik?
Aki végigmegy ezeken, az gyönyörködni fog. Egyre világosabb lesz, hogy a boldog élet az Úr törvényei szerinti élet és az nem valamiféle kíméletlen, kegyetlen, megnyomorító, félelemből fakadó megfelelni vágyásról szól, hanem a szívnek, a bensőnknek odaadásából, megváltozásából, megújulásából fakad, gyönyörködtet. Aki gyönyörködik valamiben, az foglyul ejtett ember. Amikor Isten rendelkezéseiben, beszédében gyönyörködsz, Istennek foglyul ejtett embere vagy. És ha az vagy, akkor a helyeden vagy.

Olyan szép ez a történet! Mégis miért olyan nehéz ez nekünk? Miért olyan ritka ez az életünkben? Miért nem megy ez? Mert legyünk őszinték: néha kicsit megy, aztán sokat meg nem megy.
Az első oka ennek az, hogy városban élünk. Ahhoz, hogy az imádság mélysége működjön, csend kell, és belső világ, belső tér, belső szabadság – ami a többségnek a városban nem adatik meg. Valamikor a mindennapi élet megadta ezt. Aki a természetben dolgozott, sokszor egyedül, az közben akarva, akaratlanul csendben volt, meditált, imádkozott. De próbáljon meg valaki meditálni egy tömött buszon, negyven fokban, amikor tapossák a lábát! Vagy a számítógép mögött, amikor percenként jönnek az e-mailek, a képek, üzenetek... Nem megy! Sokkal nehezebb ebben a világban egy belső teret kialakítani.
Van egy másik oldala is ennek, ami még mélyebb és ijesztőbb. Ez pedig a képzeletünk elsivárosodása. Egyszer egy lelkész bevitte a templomba a négyéves gyerekeket, és a közeledő tavaszról beszélgetett velük. Bevitt egy madárfészket, és kezdett mesélni arról, mi minden fog történni tavasszal. Ahogy kezében a fészekkel beszélt, a gyerekeknek, azok látták lelki szemeik előtt az érkező költöző madarakat, hallották ezeknek a madaraknak az énekét. Látták a hamarosan kivirágzó bokrokat és fákat. Érezték ott együtt mindezeknek az illatát. Ott a templom falai között mindezt átélték - ahogy beszélt, a négyéves gyerekek el voltak varázsolva. És akkor, ebben a szent és csodálatos áhitatban egyszer csak az egyik gyerek megszólalt, és azt kérdezte: „neked miért nincsen haj a fejeden?” A lelkész megdöbbent és azon gondolkodott, hogy ez a gyerek miért nem látja, miért nem érzi és hallja, amit a többi gyerek lát, hall és érez? Ez a gyermek miért nem látja a láthatatlant? Hogy lehet, hogy ennyire megnyomorodott a képzelete már négy évesen? Majd azt írja: „a képzelet az a képességünk, ami által kapcsolatot teremtünk a látható és a láthatatlan, a menny és a föld, a jelen és a múlt, a jelen és a jövő között. A keresztyének, akik a láthatatlanba fektették be a legtöbbet, számukra a képzelet elengedhetetlenül szükséges. Hiszen csak a képzeletünk által láthatjuk a valóságot a maga teljességében. A képzelet az emberiség legdicsőségesebb képességei közé tartozik. Amikor egészséges és élettel teli, imádásba és csodálatba sürget. Isten titkaiba. Amikor beteg és tunya, emberek millióit teszi élősködővé, mások puszta utánzóivá, tévé-függővé.” (Eugene Peterson)

Amikor imádkozunk, a belső szobánkban vagyunk, Isten beszédét a szívünkbe zárjuk, az emberi lélek rejtettségében fordulunk Istenhez. Ám, a teremtett világ sóvárgása arra emlékeztet minket, hogy nem vagyunk egyedül, hanem társaink vannak, akikért felelősséggel tartozunk. Mert a belső szobánk, a szívünk, a lelkünk is a sóvárgóan váró teremtett világ része. A világ nemcsak az idő múlása alá vettetett, hanem részese az eljövendő üdvösségnek is.

Az elmélkedés, a meditálás, az a képzeletünk munkája. Az az a képesség, hogy az Isten igéjét, a valóságos helyzetedet Isten jelenlétében, a Szentlélek által megújított, felfrissített, életre keltett képzeletben kötöd össze. Azáltal álmodod meg a jövőt, hogy hova hív Isten. Azáltal látod máshogy azt, amit látsz abban a pillanatban. Azáltal lesz az élet sokkal több, és sokkal gazdagabb, mint hogy felülünk a buszra, bemegyünk a munkahelyre, bevásárló listát készítünk, elvégezzük, és éljük a mindennapi dolgokat, amiket élni kell. Szükséges ez a belső világ.

A teremtett világ miattunk vár sóvárogva, és minden élőlény azt sóhajtja, ki hangosabban, ki halkabban: Marana tha! Jövel Uram Jézus!

És ebben az erőtlenségünkben segítségünkre siet Isten. - maga a Lélek esedezik érettünk, kimondhatatlan fohászkodásokkal.

Bünbánatunk alkalmaink alatt tettük fel együtt Keresztelő Jánossal a kérdést: mit cselekedjünk? mit tegyünk? Adventi csendességünkben próbáljunk otthonainkban egy kis időt szánni arra, hogy elővegyük a Bibliánkat. Keressük ki a 119.Zsoltárt és olvassuk el. Ha lehet végig, de ha erre nincs időnk, akkor bárhol beleolvashatunk ebbe a zsoltárba, minden negyedik-ötödik versben felbukkan az, hogy a zsoltáros mennyire értékesnek tartja Isten akaratát, kijelentését. Számára Isten útmutatását megismerni és követni gyönyörűséges - örömet jelent.

Legyen nekünk is ez a mi nagy adventi váradalmunk és reménységünk! ÁMEN