2017 december 10 Advent II.

Várom az Urat, várja a lelkem, és bízom ígéretében. Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt. Bízzál, Izráel, az Úrban, mert az Úrnál van a kegyelem, és gazdag ő, meg tud váltani. (130. Zsoltár 5-7) - Jel. 3, 14-20

Advent idejében ezzel a szóval találkozunk a templomban a legtöbbet, hogy „várni”. Idős éveinkben sem felejtjük el, mit is jelentett gyermekfejjel a karácsony előtti hetekben közeledni a varázslatos estéhez, amit a 20. század egy nagyszerű zeneműve „Megdicsőült éj”-nek nevez. (A. Schönberg) December hónap a várakozás ideje, közeledik a karácsony. De mindjárt eszünkbe juthat annak a gyermeknek története is, aki nem tudott várni a karácsonyig, titokban kutatott a szülei bőröndjei között, amíg rátalált a neki készített s elrejtett ajándékokra. Ezzel el is rontotta a maga örömét, mert nem tudott – várni.
A “várni tudás” valóban olyasmi, amit érdemes tanulni.

Magyar nyelvünk gazdag a szó változataiban – egy igekötő a szó elején, s már egészen más árnyalatnál vagyunk: elvárni, kivárni, megvárni. Mindegyik valami sajátos többletet rejt.

Elvárni arra szoktuk használni, ami szerintünk nekünk jár. Jogos elvárás, ha valamit kifizettünk, azt ne kelljen már másnap javítani. Ha ennivalóként megvettünk valamit, ne romoljon meg még azon a napon. - egész konzum filozófia nőtt ki, mikor is kezdjük az élet dolgait úgy tekinteni, hogy azok nekünk “járnak”.

Bevárni – ez a következő árnyalat. - mikor várjuk a busz érkezését, vagy a sorszámunk szólítását a postán. De bevárni szoktuk a kiránduláson hátramaradókat is.

Végül itt a „megvárni” szó is, ami a bekövetkezők elé türelmes tekintést jelent. Vigyük ezeket az “adventi” szavakat most mind az élő Isten elé, tegyük mindhármat az ő fényébe, s kérdezzük meg, hogyan jellemzik adventi időnket.

Elvárni nekünk – Istentől – bármit is, aránytévesztés. Az Örökkévalót leckéztetjük, mikor elvárjuk a kifogástalan egészséget, a zavartalan, boldog életet a családban, a mindenkori anyagi jólétet, sőt, a fájdalom és félelem nélküli kimúlást az életből.

Valóban járnak ezek? Ugyan, miféle ígéret alapján? - elvárásaiba szorítja magát az ember: milyennek kellene lennie Istennek, meg milyennek kellene lenni az embereknek, és akkor szükségképpen utolérik a csalódások. - ez a világ, amiben élünk, már nem a Paradicsom. Egy alázuhant világ, amit az ember rántott magával, amikor elszakadt Istentől, s a maga útjára tért. Mi már csak ezt az alázuhant világot és az alázuhant életet ismerjük. Amiben jól megsűrítettük a radioaktív sugarakat, melyek eltalálva egyetlen kicsi gént bármikor visszafordíthatatlan folyamatokat indíthatnak el egy gyermeki szervezetben. Olyan világban élünk, ahol főműsoridőben tanítják a tévécsatornák a tizenéveseket az egyneműek szerelmére, s a fegyvergyárosok által szponzorált akciófilmek mást sem tanítanak, mint azt, hogy legyen saját lőfegyvered és te lőj először.

Mi a baj az “adventjét” elvárásaiban megélő emberrel? - érvényes embertársaink hozzánk viszonyulásaira is – szerintünk legyen mindenki türelmes, áldozatos, hiánytalan úriember velünk, mert az nekünk jár – de az emberek nem ilyenek. Ajándék és csoda.
- bevárni - arra utal, hogy nyugton vagyunk, és nem rohangálunk, nem hisztériázunk össze-vissza, hogy "mi lesz már"? Az ilyesmivel ugyanis magunknak szoktunk ártani a legtöbbet. Most ne is beszéljünk arról, mi történhet, ha valaki képtelen kivárni, amíg egy fénysorompó zöldre vált, vagy négy és fél hónaposan akarja megszülni magzatát, mert nincs türelme várni. Bevárni ugyanazt jelenti, milyen szép, ha egy kiránduláson az elől haladók nem rohannak folyton, hanem képesek bevárni a leszakadókat. Jó lesz tőle a hangulat, mosolyog mindenki.
Afrikában történt, hogy bennszülöttek vitték a fehér emberek csomagjait, akik siettek valahova, és a csomaghordók egyszer csak megálltak. Azt mondták, álljunk meg, hogy a lelkünk utolérjen bennünket.
A sok loholó ember valahol “elhagyta” a lelkét, és már azt sem tudja, hogy ő kicsoda, mert “nincs meg” a lelke. Hova sietünk? Tényleg nincs idő még vasárnapot sem tartani? Jól tesszük, ha ezt a szót, hogy „bevárni” – a saját magunkra szánt időre is értjük, és tudunk kevésbé elfoglaltak, kevésbé igyekvők lenni – legalább adventben egy kicsit. És nem baj, ha nincs meg még a tökéletes ajándék, hiszen még csak december 10. van, és az sem baj, ha nem leszünk az ajándékozás világbajnokai! Tudjuk bevárni – vagy kivárni, amíg szépen kialakulnak a dolgok, eljönnek a megfelelő gondolatok és fölmerülnek az ötletek, és minden a lehető legszebb lesz így is, sőt inkább így, mint amikor erre képtelenek vagyunk és csak loholunk.

Ha a „bevárni” szót Istennel kapcsolatban alkalmazzuk, akkor ne higgyük, hogy nekünk kellene őt bevárnunk – mert Ő előttünk megy! Ő az, aki minket be szokott bevárni. - előttetek megyek! - arra érdemes figyelni, valóban követjük-e még őt, megyünk-e utána.
Figyelünk-e szavára, halljuk-e, hogy az ajtó előtt áll, és zörget, s aki meghallja szavát, és megnyitja az ajtót, ahhoz bemegy és vele vacsorál! Merjem Tőle bátran kérni: Jöjj be hozzám Uram, és vacsorálj velem, én pedig te veled! És majd szépen elbeszélgetünk, és te megtanítasz engem arra, miként legyek ember. Hadd legyek a kis inasod, aki mesterére figyel még éjszaka is, ahogy azt Rilke olyan szépen mondja az Áhítat Könyvében.

A legszebb és legteljesebb szó azonban a „megvárni”. Nem csak azért, mert a legáltalánosabb, hanem azért is, mert ehhez kell a legtöbb türelem. Márpedig aki türelmes, az isteni tulajdonságot tudhat a magáénak – hiszen a mi Atyánk valóban elképesztően az. A modern ember szívesen emlegeti „Isten csendjét” (Bergmann), mintha nem lenne kezünkben ezerötszáz oldal arról, hogy milyen sokszor és milyen sokféle módon szólott ő hajdan az atyáknak a próféták által, meg a történelem eseményeiben is, és mintha nem lenne ő felfedezhető ennek a világnak minden, de minden egyes porcikájában is. Isten kijelentése, szava és igéje valóság, ami nem csak a Bibliában szól, hanem mindenben, ami szép és jó, ami csak igaz és gyógyító. Ő ott van a műalkotásokban, a muzsikában, ő ott van a népek hagyományaiban, és ott van talányosan, de nem megfejthetetlenül még a vadon törvényeiben és a tenger titkos mélységeiben is.
Hát fedezzük fel őt ma: „Várom az Urat, várja a lelkem, és bízom ígéretében...” Ezek a szavak csupa evangéliumot tartalmaznak. Még az éjszaka aludni nem tudó ember nyűgölődése is, és az őrök reggelt várása is megtelhet ezzel a tudással: nem hiába várjuk őt, mert eljön. Bízhatunk ígéretében. És ha ő valóban eljön, akkor letisztít rólunk mindent, ami csak méltatlan. Lehet, hogy ez néha nem megy könnyen.
Elvárni? Isten iránt ne tegyük. Inkább arra figyeljünk, vajon ő mennyi ajándékot és mennyi csodát pazarol ránk a mindennapokban is, és a karácsonyt is azért adja majd, hogy ebbe ismét bele gyönyörödjünk. Bevárni? Ha valaki leszakadt, maradjunk tőle halló-távolban, de Istenről ne feledjük, nem nekünk kell őrá várnunk, hiszen ő mindig előttünk megy. Megvárni? Bizony, ez a legszebb adventi szó – mert a legnagyobbra is érvényes, megváltásunkra. Így legyen! Ámen.

A szövegváltozatot dr.P.Tóth Béla gondolatai alapján mondtam el. Másképpen.