2016 október 23

„Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. Én tehát úgy futok, mint nem bizonytalanra, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom testemet és szolgává teszem, hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.” (1Kor 9,24-27)

Ünnepelni és emlékezni sokféleképpen lehet. Lehet gyertyafénynél, imádkozva, lehet rivaldafényben, kiáltozva. Lehet templomban és lehet színpadon. Lehet színpadiasan és lehet egyszerűen.
Gyönyörűen ír Márai Sándor:
Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen. Ölts fekete ruhát. Keféld meg hajad vizes kefével. Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies. Legyen benne tánc, virág, fiatal nők, válogatott étkek, vérpezsdítő és feledkezést nyújtó italok. S mindenekfölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhítat és föltétlenség. Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl reá, testben és lélekben. S nemcsak a naptárnak van piros betűs napja. Az élet elhoz másféle, láthatatlan ünnepeket is. Ilyenkor felejts el mindent, figyelj az ünnepre.
Emlékezünk ma azokra az emberekre akik hatvan évvel ezelőtt igazán tudtak hinni és bízni! Emlékeznünk kell rájuk, ez a kötelességünk. Én mégis lelkészként azt tartom az egyik legnagyobb feladatomnak, hogy az emlékezés pillanataiban figyelmünket a jelenre és a jövő felé irányítsam. Itt és most nemcsak arra szeretnék buzdítani, hogy emlékezzünk, hanem elsősorban arra, hogy az élet fontos pillanataiban mi hősként tudjunk viselkedni! Igen, hősként. Nem politikai, hanem jézusi értelemben.
A Bibliában nem fordul elő ez a szó, hogy hős. A legmagasabb erkölcsi mérce a szeretet. Jézus azt mondja: "nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, aki életét adja a barátaiért."
Jézus ezzel a mondattal, nem hiszem, hogy arra utal, hogy mindannyian életünk feláldozásával, forradalmárként küzdjünk embertársainkért. Én sokkal inkább úgy értelmezem a szeretetnek ezt a legfőbb parancsát, hogy az Isten Fia azt várja tőlünk, hogy a szeretet szemüvegén át nézzük ezt a világot. Azt, hogy akkor is szeressünk, akkor is küzdjünk, akkor se adjuk fel a küzdelmet, amikor belefáradnánk és belefásulnánk a feladatokba.
Én hiszek abban, hogy ez a világ ma is tele van hősökkel. Talán nem hősi katonákkal, de hétköznapi hősökkel. Olyanokkal, akik a körülmények ellenére is tudnak küzdeni egy ügyért vagy egy közösségért. Hősként a hétköznapokban, hősként békeidőben, hősként kicsiny és nagy közösségeinkben.
Mit ünneplünk hát nemzeti ünnepünkön? Azt, hogy emberek legyőzték legalább néhány napra az önzésüket, sőt még a saját életük legközvetlenebb féltését is, s készekké váltak a létező legnagyobb áldozatra is. Azok az emberek ott a legnagyobbat győzték le, ti. önmagukat, amikor erre az áldozatokra készeknek bizonyultak. Ünnepelni őket egy módon lehet: méltóvá lenni meghozott áldozatukhoz.
Olyen erkölcsi magaslatra, amiről az Igében szó van, kizárólag az juthat, aki látja a hervadhatatlan koszorút. Az apostol úgy fogalmaz, hogy mi nem négyéves távlatot látunk magunk előtt, hanem sokkal nagyobbat, magát az örökkévalóságot.
Ha felemeljük tekintetünket, látjuk ezt a hervadhatatlan koszorút, és mindjárt lesz erőnk a szabályok megtartásához is. Mert a versenypályán küzdő csak akkor kap koszorút, ha szabályszerűen küzdött. Vannak egyetemes szabályok, amiket a Tízparancsolat mindig emlékezetünkbe idéz, ha elfeledtük volna őket. Ezeket a szabályokat nem lehet önmegtartóztatás nélkül komolyan venni.
A szabályoknak nem azért kell megfelelni, hogy külön jutalmat kapjunk érte, hanem azért, mert azok védik életünket. Alkotónk maga helyezte el ezeket a védő szabályokat életünk örök rendjébe, és lehet ellenük véteni, de attól nem több lesz az életünk, mint általában reméljük, hanem ellenkezőleg, kevesebb. A törvényes rend megtagadása mindig csak látszik „több életnek”, a valóság azonban bebizonyítja, hogy a rablott holmi nem gazdagabbá, hanem szegényebbé teszi. A „hervadhatatlan koszorú”, az örvendező, boldog és örök élet nem létezhet a törvénytelenség világában. Akinek nem kellenek a törvények, aki a maga „boldogságát” ezek elé teszi, az utólag keserűen kell megtapasztalja, saját magát zárta ki valami lényegesből, éspedig élete egyetlen igazán magasrendű lehetőségéből.
Ezt a dolgot Pál úgy mondja, hogy „míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek”. Könnyű lenne ezt a dolgot úgy elhárítani magunktól, hogy hiszen mi nem vagyunk sem prédikátorok, sem pedig apostolok – ránk ez a dolog tehát nem vonatkozik. Csakhogy a földkerekségen mindnyájan beszélünk és cselekszünk is, s életünk egyik legsajnálatosabb megromlottsága pontosan ezen a területen rejlik – a szép igazságok hangoztatása az egyik oldalon, s a kevésbé szép tettek és cselekedetek a másikon. Vagyis az alapjaiban meghasonlott, hiteltelen létezés – a “létegység” hiánya. Mindnyájan ebben élünk valamennyire, mégis minden azon múlik, mennyit próbálunk meg ledolgozni ebből a kettősségből. Letörleszteni szinte lehetetlen, ez igaz, minden nap törleszteni mégis kötelesség. Amikor az ember ezt a törlesztési igényt feladja önmagával szemben, elveszti saját lényegét. Beszél, és maga sem hiszi, amit mond, cselekszik, de nincs benne igazi öröme. Állandóan keres életének valami értékes, nagy és jelentős tartalmat, de nem találja, mert a lényeget már feladta. És akkor csak a kalandok maradnak, a pillanat s ezekkel együtt a törvényen kívüliség, mert akinek a törvény nem kell, az magát ítéli a törvényen kívüli világra, amit a jézusi szó külső sötétségnek nevez. Külső, mert kívül van, a törvényes isteni renden kívül, és mert sötét – nem is lehet más, csak az, hiszen éppen azt tagadja meg választásával, ami a világnak világosságot ad, Krisztust. A “létegység” ugyanis benne van, éspedig egyedül Ő benne. „Senki nem mehet az Atyához, csak én általam.” Akkor ünneplünk tehát jól nemzeti ünnepünkön, ha látjuk, mire kötelez bennünket a régiek helytállása. Fölébe nőni önmagunknak, legyőzni önzésünket és megtanulni áldozatot hozni. Nem feltétlenül a vérünk ontásával, olykor éppen a vérünk lehűtésével. Nem is feltétlenül másokért meghalással, hanem éppen az egyszerű és csöndes másokért éléssel.
Ma ezeket hallottuk az igében: lásd meg újra az örök és hervadhatatlan koszorút, amit kivétel nélkül mindenki elérhet, mert az Atya nekünk készítette. Ha ezt már megpillantottad, ha már elindultál felé, küzdjél akkor érte „szabályszerű küzdelemmel”, ami önmagunk folyamatos legyőzése a törvénynek magunkra alkalmazásával. Csak az kap koronát, aki szabályszerűen küzd. Hogy végül egy „másik önmagunk”, valójában az igazi jelenhessen meg a küzdelem győzteseként. Egy olyan önmagunk, amely nem hangoztat magasabb igazságokat, mint amiket magára is érvényesnek tekint, és nem ítél olyan elvek jegyében, amiket magára nem alkalmaz. Ez a “létegység”, ez a teljes és igazi élet, ami igenis elérhető, mert minden ember élhet Istennek tetsző életet. Ő segítsen ebben minket! Ámen.