2016 október 9

"Istennek igazsága pedig a Jézus Krisztusban való hit által mindazokhoz és mindazoknak, akik hisznek. Mert nincs különbség,
Mert mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül.
Megigazulván ingyen az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban való váltság által,
Kit az Isten eleve rendelt engesztelő áldozatul, hit által, az ő vérében, hogy megmutassa az ő igazságát..." (Róma 3, 22-25a)

Lekció: 106.zsoltár

Egy egész történelem áll előttünk a 106. zsoltár soraiban. Izrael története, az egyiptomi időktől kezdve a pusztai vándorláson keresztül. Események, amelyek úgy épülnek egymásra, mint egy sinus-görbe, mint a hullámzó tenger: egyszer fent egyszer lent: Istennel, Isten ellen. Hullámzó történelem ez, az emberi és az isteni párbeszéde.
Sokszor állítják párhuzamba az izraeliták történelmét a magyar történelemmel. A mi történelmünk is értelmezhető hasonlóképpen: az Isten áldásairól és az ember hűtlenségéről, felejtéséről beszél Himnuszunk is.
Tovább menve, ha mi is készítenénk egy ilyen számadást eddigi személyes életünkről, vajon nem egy hasonló sinus-görbét rajzolhatnánk-e? Hányszor válaszoltunk engedetlenséggel az áldásra, elfordulással az odafordulásra! Közömbösséggel az Isten szeretetére. S vannak idők, amikor újra Istenhez fordulunk. Amikor már semmiképpen sem megy egyedül, nélküle. Segítségért kiáltunk és vissza-visszaemlékezünk arra, hogy hogyan cselekedett Ő korábban az életünkben, ebből merítve erőt a továbblépéshez. Ilyen fent és lent az életünk, ragaszkodunk Istenhez, majd megfáradunk és eltávolodunk.
Ebből a változó, ide-oda forduló életből hozott váltságot az Isten. Mert Ő tudta, hogy mindenki egyforma, „nincs különbség, mindenki vétkezett"- ahogyan Pál mondja. - Isten Őt rendelte engesztelő áldozatul.
A mártíromság akár zsidó, akár kora keresztyén elképzeléseire ha gondolunk, egész más koncepcióval találkozunk. A mártír feláldozza önmagát, magát adja másokért, saját lényéről, életéről mond le, azért, hogy másoknak szerezzen vele valamit. Másokat előtérbe helyez, önmagát leghátulra állítja. Az egyén a közösségért, az egy a sokért szenved. Kész elviselni a szenvedést, a halált, másokért, a közösségért, egy jobb jövő lehetőségéért. A mártírok nem magános hősök! Nem magánmeggyőződésük miatt szenvednek üldözést és halált, hanem mindig egy „ügyért”, vagy egy személyért. Pl. az aradi vértanúk a haza szabadságának „ügyéért” haltak meg; a keresztény vértanúk pedig Jézusért. A vértanúk mögött mindig egy közösség áll, s ők a közösség első sorában álló küzdők – valahogy a régi hadviselés első sorában állókra hasonlítanak, akik elsőnek esnek áldozatul az összecsapásban.
A vértanúk hősök, de nem magános hősök, hanem a közösség hősei.
Ignatius Antiochiának püspökének szava vértanúséga előtt: „Az ügy jól indul, csak aztán mi sem akadályozza meg, hogy elérjem a nekem jutott osztályrészt. Nyugtalanságomnak ti vagytok az okai. Félek, hogy vonzalmatok káromra válik. Ti nem kockáztattok semmit, de én Istent veszítem el, ha sikerül engem megmentenetek... Soha többé nem lesz ilyen alkalmam.... Számomra csak a külső és belső erőért imádkozzatok, hogy ne csak névleg legyek keresztyén... Isten búzája vagyok, meg kell őrletnem a vadállatok fogaitól, hogy Krisztus tiszta kenyere legyen belőlem. ... csak most kezdek igazi tanítvány lenni.”
A nagy utazás a római „Colosseumban” ért véget. 90000 néző volt tanúja hősi halálának.
Jézus Krisztus mindezt vállalta, és végig is ment a szenvedés, a vértanúság útján másokért. Erről a szeretetről vallunk/hallunk mi is ma.

Mi azok vagyunk, akik Isten előtt vagyunk. Azért is, mert egyedül Isten tud rólunk mindent, ezért egyedül Ő tud hiteles ítéletet alkotni rólunk, mi meg valamilyen irányban mindig elfogultak vagyunk, akár másokról van szó, akár magunkról.
Akiknek Isten minősít minket, azok vagyunk. Ezért, aki nem ismeri Istent, vagy nem hisz benne, és önmaga alkot véleményt magáról, mindig téved. Vagy jóhiszeműek vagyunk, vagy önvád van bennünk, de nem tudunk igazán tárgyilagosan ítélni.
Kik vagyunk mi Isten előtt?
Isten ítéletében mi jogerősen halálra ítélt vétkesek vagyunk. Valaki egyszer azt mondta, hogy csak az a különbség közöttünk emberek között, hogy az egyiknek az orra két centivel van a vízszint alatt, a másiké fél méterrel, de kivétel nélkül mindenkié a víz szintje alatt van, és előbb-utóbb ebben az állapotban elpusztul.
Amíg valaki Jézus Krisztusban nem hisz, addig az érvényes rá, amit Jézus annak a derék írástudónak mondott: "nem messze vagy az Isten országától." Az egyik nagyon messze van, a másik kevésbé messze, a harmadik egészen közel, de amíg át nem lépte a küszöböt valaki, mind kívül van rajta. Viszonylagos különbségek vannak köztünk, de az állapotunk ugyanaz, amíg Jézussal valaki nem köti össze az életét.
Mert a helyzetünk a Biblia tanítása szerint nem cselekedetek összessége vagy következménye, hanem állapot. Az az állapot, amibe beleszületünk. Lehet magyarázni, hogy nem tehetek róla, mert nem én szakítottam arról a fáról, de akárhogy magyarázzuk is, kívül vagyunk az Isten országán.
A viszonylagos különbségek persze fontosak, mert nem mindegy az, hogy milyen szomszédja van valakinek: csendes, megértő, segítőkész, vagy pedig olyan, ahol örökké bömböl valamilyen hangláda, és se éjjel, se nappal nincs nyugalma az embernek, mert kicsinyes is, rosszakaratú és örökké furkálódik. Egyáltalán nem mindegy. De a Biblia azt mondja: az állapota mindkét embernek: a jónak is, meg az ilyen gonosz embernek is ugyanaz, amíg Jézus nélkül van. Az egyik szerencsésebb alkattal születik, mert olyan szelíd, jámbor fajta. Az egyiknek kedvezőbbek a körülményei és több lelki finomsággal éli a mindennapjait, de ettől függetlenül Jézus nélkül az "Isten előtt" mindnyájan halálra méltóak vagyunk. Mert mindnyájan részesei vagyunk annak a lázadásnak, amivel az első ember elszakította magát Istentől.
A nevelés, meg a jobbulásra való törekvés, az önfegyelem, meg sok más hasonló erőfeszítés azt jelenti, hogy a börtönbe is be lehet küldeni a fogolynak bizonyos esetekben különböző ruhákat, de az nem változtat azon, hogy jogerősen elítélték és a büntetését le kell töltenie. Ezek a mi emberi fáradozásaink ilyesmik. Lehet rajta szebb, tiszta ruha, meg cifra ruha is, mint az ószövetségi Józsefen, de a börtönben marad akkor is, mert rab. Attól még nem szabadul ki.
Az Isten bűn nélküli Fiának a vére az a "fizetőeszköz", amivel az adósságainkat ki lehetett fizetni. Semmi más nem.
A 90-e évek elején megéltem azt a pillanatot, mikor "éheztem". Külföldről tértünk vissza gépkocsival és egy kis franciaországi településen elromlott a kocsink. Beesteledett és vacsoráznunk kellett volna, de nem volt francia frankunk. Mindenféle pénzt felkínáltam: német márkát, amerikai dollárt. De ide frank kellett. Jaj, frank? Örültem. Van svájci frankom. Az nem jó. Ide francia frank kell. Ott voltunk, és nem tudtuk megvenni azt a filléres vacsorát, mert nem volt megfelelő fizetőeszközünk.
A mi úgynevezett jócselekedeteink nem fizetőeszköz Istennek. Isten egyetlen "pénzt" fogad el, és az Jézus Krisztus vére.
A történelemben időnként felszabadították a rabszolgát. Az az összeg volt ez, amit valaki egy rabszolgának az áraként kifizetett, és azt mondta: szabad vagy, mehetsz, csinálj, amit akarsz. Ő maga soha nem tudta volna összerakni a váltságdíjat. De jött egy gazdag, akinek ő rokonszenves volt, és kifizette.
A különbség az, hogy Isten nem a rokonszenv alapján, hanem az Ő meg nem érdemelt, végtelen nagy kegyelme, szeretete alapján fizet ki, és nemcsak szabaddá tesz, kiszabadít a bűn kényszeréből, hanem azt a képességet is adja az ilyen kiváltott, megváltott embernek, hogy azon túl Istennek engedelmes életet éljen.
"Isten megmutatta az Ő kegyelmét e mostani időben, és az Ő igazságát, mert ahogyan Ő igaz, igazzá teszi azt is, aki Jézusban hisz."
Kik vagyunk mi Isten előtt?
Ha Jézusban hiszünk, ugyanolyan igazak, mint amilyen Jézus. Ez a Biblia egyik legbotrányosabb kijelentése. Nem hitte el Pál apostol hallgatóinak és olvasóinak a többsége. Aki Jézusban hisz, az az Isten előtt igazzá válik. A halálra ítélt vádlottat maga a bíró menti fel. Itt pedig Isten ezt teszi. Igaznak mondja a bűnöst. Mindenki tudja, hogy vétkes. De Ő a teljhatalmával és szeretetével megbocsát neki.

Mit tehetünk érte?
Csak azt, hogy komolyan vesszük. Ezt nevezi a Biblia hitnek. Komolyan veszem az Isten számomra sokszor érthetetlen kijelentését, és ha ajándékot kínál, elfogadom. Ez a hit. És ennek a folytatása: hálából ezen túl az Ő kedve szerint akarok élni. Hálából. Nem azért, hogy majd kapjak tőle valami jót, hanem azért, mert minden jót megkaptam tőle érdemem nélkül, és neki ezt meghálálni nem tudom, de hálás vagyok neki, és ez a hála jellemzi az egész további életemet és gondolkozásomat.
Olyan világosan lehet látni a gyülekezetben, hogy csak az ilyen emberek tudnak örömmel, és sokszor határok nélkül szolgálni. Nem a gyülekezetnek tesznek szívességet. Végképp nem a lelkészeknek, vagy akárkinek. Hálásak az Úrnak, és szolgálnak másoknak úgy, hogy nem is akarják, hogy észrevegyék. Nem tapsot várnak meg elismerést. Tele van a szívük Isten iránti hálával, és kicsinyenként ebből valamit törleszteni szeretnének. Nekik öröm, ha valamit tovább tudtak adni másoknak abból, amit ők is úgy kaptak. Kevés ilyen hívő van. Mindig telik nekik: telik egy jó szóra, megértésre, megbocsátásra. Ezért nem lehet megsérteni őket. Akármit mondanak róluk vagy nekik, legyintenek. Ennél nekem sokkal többet bocsátott meg az én Uram, s megy is tovább, és nem marad benne tüske, nem emlegeti fel máskor. Tényleg meg tud bocsátani.
A kegyelmet megismert ember pedig annak örül, hogy mit tett értem Isten. Ebből élünk, de ezzel nem szabad visszaélni. Aki igazán elfogadta ezt, az nem is él vissza. Ezt tovább lehet adni.
Ne legyünk kis igényű hívők, hanem igényesek. Amit Isten ígér, azt kérjük, arra törekedjünk, ahhoz ragaszkodjunk, miközben hálát adunk azért a piciért is, akár milyen kevés, amit már elvégzett az életünkben. Meg ne álljunk ott! Azt mondja a Biblia: növekedjetek, ebben az irányban lehet, és kell nekünk növekednünk. Akkor sokféle nehézség között is ott lesz a szívünkben az Isten iránti hála.
Ezzel mindig együtt jár egy csendes öröm. Az a békesség, hogy Ő tudja, mit tesz velem, és úgy van az jól. Az a reménység, hogy akármit hoz a jövő, azt hozza, amit az én Uram elkészített. A bebiztosított, a lelkiekben gazdaggá lett embernek a nyugalma. Ide akar minket elsegíteni a mi Urunk. ÁMEN