2016 november 6

"Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való." (2 Kor.4,7)

Textus: II. Korintus 4: 17-18.

A prédikációm gerincét Veszelka Tamás gondolatai szolgáltatták:

Több alkalommal hangzott már igehirdetés az imént felolvasott bibliai rész alapján, de most, nem sokkal halottak napja után újból elém kerültek Pál apostol szavai és újból megragadott mindaz, amiről bizonyságot tesz Isten vigasztaló igéje. Hiszen az elmúlt napokban bizonyára mindnyájan ha tehettük, ellátogattunk szeretteink sírjához, elvittük az emlékezés virágait, voltak, akik talán mécsest is gyújtottak s a rohanó hétköznapok világából pár percre kiszakadva emlékeztünk rájuk, kik már nem lehetnek közöttünk, de akikkel kapcsolatban most is azt éreztük, hogy mindig hozzánk tartoznak. Éreztük, hogy hiányuk után még ma is olyan űr van, ami mindig is űr marad, még ha a fájdalom enyhült is talán, még ha a könnyek azóta felszáradtak is. Voltak talán, akik az emlékezés csendjében magát az életet is számba vették egy kicsit: az idő múlását, az évek rohanását, s nem kizárt, hogy voltak, kiknek hasonló gondolatok jutottak eszébe, mint Szabó Lőrincnek.
” Mint a fösvény, ki azt látja, hogy olvad, hogy mint a hó olvad az aranya. Olyan rémülten nézek az időre, ami elmúlt, s ami most fut tova. Mi vagyok inkább, mint ő? Mi jelenti tisztábban az életet, s a halált? Egy darab idő vagyok: az a tartam, melyet a sors a testembe zárt. / az életem az időm, ez a pénzem, ez az egyetlen igazi vagyon. S vagyok míg tart és én fogyok el, ha utolsó fillérét kiadom. Mégis szórom, tékozlom szakadatlan, s irtózva látom a vég nyomorát. Minden perccel csak nő a veszteségem, s figyelmeztet, hogy jön a nincs tovább. / Minden perc rám szól: adj csak össze, vonj ki, s nézd meg a végén neked mi marad! Az idő mondja: nézd csak mennyi az, mi napodból igazán te vagy.../ S igaza van, kényszereké vagyok, majdnem úgy, mint cellájáé a rab. Szabadság kéne! Gyűlölöm a munkát, hogy pénzre kell váltanom magamat. Maga a Sors is börtön, s benne hány új börtön van még, hány ostor megaláz. Ha elértem is ezt azt, sírva kérdem: hány csepp vér ment rá, hány szívdobbanás? / Szívvel s vérrel mérem, mi mit ér futó életem egyre zsugoribb, s nagyon kell már szeretnem, kinek önként adok belőle valamit! Könyv? Társaság? Saját munkámra is alig jut az időmből egy kevés! Nincs segítség: oly nehéz a robot és oly könnyű a kétségbeesés! / Meg kell halni: ha nevetek, ha sírok, vagy ha nem gondolok rá egyre megy! Szétmarnak az idő férgei, az életet csak tékozolni lehet! Tékozló fiú vagyok! Mégis az fáj, ő fáj, aki a kincset bízta rám! Úgy érzem engem tékozol el az Isten, az apám.”
Talán éreztünk már mi is ilyet, testvérek a rohanó időt, a múló éveket szemlélve. Ha addig nem is jutottunk volna el, hogy “az életet csak tékozolni lehet”, de addig talán igen, hogy “oly nehéz a robot és oly könnyű a kétségbeesé”. Mert a robot, maga az élet tényleg nem könnyű: számtalan nehézség, harc, küzdelem, próbatétel. Éppen ezért a legfontosabb kérdés, hogy életünk útján gyúlt-e már világosság a szívben, olyan világosság, amiről Pál apostol szól. Mert nem az a kérdés, hogy lesznek-e próbatételek! Azok bizonyos, hogy lesznek! A kérdés az, hogy közben csak addig jutok-e, hogy “meg kell halni, ha nevetek, ha sírok, vagy ha nem gondolok rá egyre megy...” ,vagy a Tőle kapott világosság élő hitté, reménnyé, üdvbizonyossággá lesz-e? Ha Isten Lelke bennünk világosságot gyújt” Mert Isten az, aki szólt: sötétségből világosság ragyogjon” akkor ott a sok nehézség, küzdelem ellenére is megszülethet egy csodálatos bizonyosság, ami erőt adhat földi utunkhoz és soha el nem múló reménység által elvezethet egészen a célig, Isten örök boldogságába és dicsőségébe.
Vallom testvérek, hogy erre a világosságra van szükségünk, hogy ha drága szeretteinkre emlékezünk és vallom, hogy erre a világosságra van szükségünk akkor is, ha saját életünk nagy kérdéseire keressük a választ! Isten világosságot gyújt szívünkben az Ő Lelke által és ez a világosság bennünk élő hitté lesz! Erre figyeljünk hát ma délelőtt!
Isten lelkének világossága először is megérteti velünk az emberi élet természetét. Egyszerű képbe ágyazva mutat rá Pál: “a mi kincsünk cserépedényben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen és nem magunktól való”. Kincs és cserépedény! Mi a kincs? A kincs maga az élet, amit Istentől kaptunk, s mindaz, ami földi életünk során lelki értelemben kinccsé lehet számunkra. Mindaz, ami lelkileg épít és növekedést ad, lehet kincs! A szeretet, öröm, békesség, egy emberi kapcsolat ajándékai, megértett és megcselekedett igei üzenetek. De kinccsé lehetnek számunkra a szeretteink és mindaz, amit tőlük kapunk. De mit mond Pál? Azt mondja, hogy mindez “cserépedényben van”. Mi ez a “cserépedény”? Nem más, mint a mi testünk. Ezt is Istentől kaptuk, ami hordozhatja a kincset, de érezzük és tapasztaljuk, hogy milyen sérülékeny, törékeny. Egyszerre vagyunk hálásak a sok kincscsért és egyszerre döbbenünk meg azon, hogy ez a “cserépedény” test mennyire sérülékeny és hogy ki van szolgáltatva az idő múlásának. Korábban többet bírt, ma kevesebbet talán. Korábban fiatalos erővel teljesített, most hamarabb elfárad és egyszer jól tudjuk- össze is törik.
Éppen ezen a ponton jelenthet Isten igéje vigasztalást! Lehet, hogy kevesebbet bír a test, de közben a benne lévő kincs a hit remény és szeretet- által megtapasztalhatóvá lesz Isten ereje! Ezért mondja Pál: “hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen és nem magunktól való”. Ennek csodálatos lehetőségét lehet felfedezni ma is testvérek! Hogy az az erő, mely földi életünk küzdelmeihez szükséges nem magunktól van, hanem Isten ajándéka! Így folytatja Pál pár verssel később: “Ezért nem csüggedünk, mert ha a külső ember megromlik is, a belső mindazáltal napról napra újul”. Ezt a csodálatos lehetőséget kínálja minden ember számára Isten a Vele való kapcsolat által! Mert így nem az a fontos, hogy mennyit bír teljesíteni a test, a “cserépedény”, hanem az, hogy Isten Lelke által a “belső ember” napról napra újulhat! Még akkor is, hogy ha a “külső ember” megromlik, ha kevesebbet bír vállalni ma, mint tegnap. A belső embernek akkor is lehet megújuló ereje, ha ezen a cserépedényen hajszálrepedések jelennek meg, ha ingadozóbb a vérnyomás és meszesebb az ér és lassabban mozdul a kéz és a láb. A belső ember lélek szerint akkor is újulhat a szeretetben, örömben, békességben, akkor is lehet derűs és vidám, hogy ha betegség látogat és akkor sem esik kétségbe, ha “nehezebb a robot”, mert újulása Istentől van! És nem kezd el panaszkodni az orvosi ellátás hiányait látva és a rendelőben való várakozás órái sem a panaszáradat, hanem a bizonyságtétel alkalmai lesznek számára. És bizony életének sem ez lesz a végső mottója, hogy “meg kell halni, ha nevetek, ha sírok, vagy ha nem gondolok rá egyre megy, szétmarnak az idő férgei, az életet csak tékozolni lehet...” , hanem az, amit Pál apostol ír : “Tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, Jézus által minket is feltámaszt és veletek együtt előállít”.
Mennyivel más ez a hang! A hívő ember reményteljes bizonyosságának a hangja! Csodálatos dolog, ha már megszólalt a mi szívünkben is ez a hang!
Miért fontos ez? Azért, mert valóság az, amit Isten igéje mond: “A halál mibennünk munkálkodik”, sőt: “Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát”. De Pál arról is tud, hogy az élet munkálkodik: “Hogy Jézus élete látható legyen a mi halandó testünkben.”
Nincs olyan ember itt ma közöttünk, aki ne tapasztalta volna meg a halál munkálkodását. Van, amikor egy betegség kapcsán érezzük ezt, van mikor egy drága szerettünk távozása kapcsán jön hozzánk közel a gyász, a magány fájdalmán át. Sokan éreztünk már valami hasonlót ahhoz, amit Szabó Lőrinc így fogalmaz: “Meghalt, szinte dörren a hír, hozza újság, vagy telefon. / Úgy jön, mint egy puskalövés. Élesen, kurtán, szárazon. / Meghalt! Minden nap jön a hír, s egyre több barát esik el / a nagy csapatból, melyet folyton valaki tizedel. / Én is meghalok egy kicsit, amikor meghal valaki, / s nem értem életét a vén a legvégét hogy bírja ki. / Egyre biztosabb ami jő, egyre kisebb a maradék! / Halál? Lesz-e hozzá erőm, hogy kivárjam a magamét?”
Ugye van ilyen, hogy mi is meghalunk egy kicsit, amikor meghal valaki? Meghal bennünk valami, talán a jövő tervei, talán mindaz, amit együtt akartunk még, meghal az újrakezdés lehetősége, az új élmények váradalmai. Sok minden! Így munkálkodik a halál! De mit mond Pál? Hogy eközben munkálkodik az élet is! Ez a csodálatos lehetőség, a hívő ember lehetősége! Hiszen senki nincs ezen a földön, kinek ne kellene megtapasztalnia a halál benne való munkáját! De az élet szívbéli munkáját csak a hívő ember képes megtapasztalni! Mi által? Ez által a bizonyosság által: 2Tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, Jézus által minket is feltámaszt és veletek együtt előállít”.
Drága testvérek! Ez az üzenet az emberi élet örök nagy kérdésére, a halál és elmúlás kérdésére adott győzedelmes isteni válasz! Csodálatos dolog, ha átjárja a szívünket és bennünk ugyan olyan vigasztalássá, meggyőződéssé lesz, mint Pál apostolban. Lehet így gondolni az elmúló évekre! Lehet lehajtott fejjel csendesen megállni a temetőben és miközben eltávozott szeretteinkre emlékezünk ebből vigasztalást meríteni! “Tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, Jézus által minket is feltámaszt és veletek együtt előállít”. Tudjuk, hogy valaki Húsvét hajnalán végső és örök győzelmet aratott a halál felett! Halál, hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad? Ő mondja: “Én vagyok a feltámadás és az élet, aki bennem hisz, az ha meghalt is él, és aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal”. Milyen gyönyörű vigasztalás, milyen csodálatos erő rejlik Jézus szavaiban!
Lehet, hogy vannak közöttünk olyanok, akik felfigyeltek erre két szóra: “veletek együtt”. Lehet, hogy sokaknak közülünk vigasztalássá lehet ez a két szó, hiszen mit jelent ez? Azt jelenti Testvérek, hogy akiket megragadott a Feltámadott, akiknek új életet ajándékozott, azok mind együtt lesznek Vele. Egy közösségben! Akik itt a földön összetartoztak, azok az Ő örök országában is összetartoznak, ha hittel elkötelezték magukat nemcsak egymás iránt, hanem Isten iránt: “veletek együtt”! Nyilvánvaló, hogy a testvéri, baráti, vagy éppen családi összetartozást nem abban a formában éljük majd át, mint itt, de én e két szó kapcsán vallom, hogy egy közösség tagjai leszünk mindazokkal, akik szerették és követték megváltó Krisztusukat e földi élet során!
Munkálkodik tehát a halál, de annál nagyobb erővel munkálkodhat az élet! És egyszer még az is megtörténhet, hogy eljutunk annak kimondására, hogy “minden tiérettetek van” minden miérettünk volt! Így mondja Isten igéje: “Mert minden tiérettetek van, hogy a kegyelem sokasodva sokak által a hálaadást bőségessé tegye az Isten dicsőségére”. Igen, a fájdalom, a gyász, a könnyek is lehettek érettünk! Hogyan? Úgy, hogy közben rátaláltunk Isten végtelen kegyelmének gazdagságára! És akkor elkezdett életünkben sokasodni Isten kegyelme és megértettük Isten válaszait életünk döntő kérdéseire! Megértettük, hogy Ő szeret bennünket! Még akkor is, ha voltak idők, amikor nem éreztük ezt és azt hittük, hogy az élet terhei és gondjai erősebbek nálunk és maguk alá gyűrnek minket. De megtörténhetett, hogy egyszer közel jött hozzánk Isten szeretete és elkezdte gyógyítgatni a mi sebeinket. Elkezdett vigasztalni és könnyeink helyett békességet adott nekünk. Elkezdte feloldani befelé forduló magányunkat és elkezdett odafordítani minket mások felé, hogy áldássá tegye az életünket. Talán megtörtént már, hogy te is eljutottál annak kimondására, amit egy nagy betegségből meggyógyult király kimond valahol az Ószövetség lapjain: “Íme áldásul volt nékem a nagy keserűség és te szeretettel kivontad lelkemet a pusztulásnak verméből”. Igen, lehet áldásul a nagy keserűség, de csak a hívő ember számára, aki merte már életét, élete minden eseményét a megváltó Krisztus Jézus kezébe tenni!
Ha átadtuk már az életünk, akkor azt is tudni fogjuk, amit Pál így ír a továbbiakban: “Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk, mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra. Mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökké valók”.
Tudom Testvérek, hogy sokan voltunk már úgy a próbatétel idején, hogy egyáltalán nem éreztük “könnyűnek” és “pillanatnyinak” a szenvedést. Éppen ellenkezőleg! De az örökkévalóság fényében mégiscsak minden szenvedés “könnyűvé”, elhordozhatóvá lehet. De ehhez valóban nem csak a láthatókat kell nézni, hanem a láthatatlanokat, ti. Isten azon ígéreteit, melyek az örökkévaló boldogságról szólnak: “És Isten eltöröl minden könnyet az ő szemükről és a halál nem lesz többé, sem fájdalom, sem kiáltás nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. Aki győz örökségül nyer mindent, annak Istene leszek, az pedig fiam lesz nékem.” Ennek a csodálatos ígéretnek a fényében lesz elhordozható a földi szenvedés, a fájdalom, a betegség, a halál bennünk való munkája. Az, hogy egyszer örökségül kapunk mindent Istentől az Ő Fia által segíthet itt a földön elengednünk szeretteink kezét, elfogadnunk a próbatételt és győztesként előre tekinteni. Igen, létezik a szenvedés és olykor nagyon nehéz elhordozni az, de létezik a győzelem és él a feltámadott Győztes, aki minket megsegít!
” Szenvedni annyi, mint diadalt aratni! / Ó, hány éles vasnak kell rajtunk faragni, / míg méltók nem leszünk, hogy az ég királya / beállítson majdan szobros csarnokába. / Krisztus Urunk segíts meg!” Babits Mihály gondolatát kicsit átfogalmazva: nem szobros csarnokba, hanem Isten újjáteremtett, bűn, nyomorúság, fájdalom nélküli világába kaptunk meghívást! Boldogok, akik elfogadták már ezt a meghívást és ennek ereje segíti őket örök győzelemre! ÁMEN