2015 október 4

„Te ismersz engem, Uram! Látod, mert megvizsgáltad, hogy tied a szívem." (Jeremiás 12,3)

Lekció: 1 Korinthus 1, 1-9
„Fidelis Deus per quem vocati estis in societatem Filii eius Iesu Christi Domini nostri" (1Cor 1,9) latin fordítása a Bibliának: Jézus Társasága. A magyar fordítás nem tartalmazza ezt az áthallást, és a görög eredeti sem. "Hű az Isten, ki elhívott titeket az ő Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre".
Ábrahámnak tett ígérete, kitart az ígéret földje felé oly bukdácsolva haladó nép mellett.
Nem tudjuk ilyen konkrét tapasztalatokhoz kötni azt, hogy Isten hűséges - rezignáltan bólintanak rá: „biztos igaz, csak hát..." Nem fordulhat-e elő bárkivel, hogy egy rosszul sikerült vizsga után, valamilyen szenvedély hatalmába kerülve, mások gyengeségét megtapasztalva, kilátástalan anyagi helyzetben vagy családi feszültségek között őrlődve Isten hűsége távoli, elvont kijelentésnek tűnik? Isten hűséges lenne?! Nem olyan biztatásnak tűnik ez, amibe szorult helyzetünkben bele tudnánk kapaszkodni! Teológiai fogalomrendszerünk néha a házak falára szerelt vaslétrákra hasonlít, amelyeknek az alsó két méteres szakasza hiányzik, hogy ne mászhasson fel akárki, akinek eszébe jut. Gyerekkoromban sokat bosszantottak ezek a szerkezetek: milyen jól felkapaszkodhatnék, ha nem lennék olyan kicsi, hogy teljes erőmből ugorva sem érem el az alsó fokot!
Isten hűségéről tehát óvatosan kell beszélnünk, nehogy túl nagyokat mondjunk és keveset segítsünk. Ha a reménytelennek tűnő helyzetekben csak pillanatnyi tapasztalatainkra hagyatkoznánk, könnyen elfeledkezhetnénk az Úrról. - A valóság több lehet, mint amit közvetlenül érzékelünk belőle!
1./ Isten hűségének kérdését az élet hozta próbatételek élezik ki igazán – igaz az, hogy először Isten hűségében kell hinni, és csak később születhet meg a tapasztalat.
Pld.: - kevésbé kellene ragaszkodni a házasság szentségéhez (holtomiglan-holtáiglan), és természetes kellene legyen a válás, amikor egy kapcsolat súlyosan megromlik. Egy asszonytestvérem szavaiból: „Örülök, hogy ezeket a gondolatokat nem néhány évvel korábban hallottam. Borzasztó házassági krízisen vagyok túl, és ha nem hittem volna makacsul abban, hogy Isten kötötte össze az életünket, és hogy ott van velünk a pokoli sötétség éveiben is, bizony elindítottam volna a válást. Életem legostobább hibáját követtem volna el!"
Talán magának a hűségnek a természete okozza, hogy krízis és hűség szorosan összefügg.
Déry Tibor Szerelem című novellájában B. számára a börtönben töltött hosszú évek és a szabadulás idegőrlő órái szinte az elviselhetetlenségig kiélezik a kérdést, hogy felesége kitartott-e mellette. A szabaduló férfi gyötrő nyugtalansága a találkozás után is csak egyre fokozódik, a katarzis a legutolsó sorig késlekedik. „Egész éjjel velem maradsz?" „Igen – mondta az asszony. – Minden éjjel, amíg élünk." A talajt veszítő ember számára a másik hűsége jelenthet fogódzót.
Jézusnak szintén elemi krízisen kellett keresztülmennie, míg végérvényesen megtapasztalhatta Atyja hűségét. Talán a mi biztatásunkra, erősítésünkre is „kellett", hogy a katarzis az emberi tűrőképesség minden határán túl késlekedjen: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?"
A krízisben, mikor Isten távolinak tűnik, jó arra gondolni, hogy Ő hű. A krízis fakadhat például egyszerűen onnan, hogy az ember kezdi reálisabban megismerni magát. Könnyű életünk terhe elől harsány felületességbe menekülni, és könnyű elmerülni a reménytelenség érzésében is.
Nehezebb, és néha szinte fizikai fájdalommal jár, de mégis emberhez méltóbb életünk valódi megnyomorodottságával az Úr elé állni. Sokan számolnak be arról, hogy amikor – talán életükben először – ezt megteszik, Jézust olyan utolérhetetlenül szelídnek, komolynak, erősnek, mégis gyengédnek tapasztalják meg, mint korábban még sohasem. Boldog az a lelkész, aki figyelmével, alázatával és Istenbe vetett bizalmával ebből egy keveset meg tud éreztetni azokkal, akik hozzá fordulnak.
A gyermekneveléssel járó tennivalók végtelen egymásutánja, a lángoló szerelmet követő reálisabb kép a házastársról, csüggesztő munkahelyi élmények sora vezethet spirituális fordulathoz. Áldott az a jó barát vagy lelki ember, aki – egyszerű szavakkal vagy szavak nélküli csendjével – meggyőzően tudja tanúsítani ilyenkor, hogy Isten hűséges, és hogy ő küzd csak igazán azért, hogy sikerüljön hűségesnek maradni házasságban, gyereknevelésben, hivatásban.
2./ A felnőtté váló ember megküzd a hűségért. Azért küzd ilyenkor – bár valószínűleg ezt nem is tudja –, hogy Isten egyik legfontosabb vonása az ő arcára is rávésődhessen.
Nem ismerek Rád! - hangzik el sokszor ez a felkiáltás, ha valaki "magatartás-profiljával" ellentétesen cselekszik, s ilyenkor a nem várt reakció döbbenetet, olykor megütközést vált ki. Ha saját magunkon vesszük észre, hogy "ez bizony nem én vagyok", akkor a békességhez vezető jó úton vagyunk. A változás és változtatás igénye ott kezdődik, amikor meglátjuk, hogy ki is vagyok én valójában. Már az ókori görögök is vallották "Gnóti szeauton!" - azaz ismerd meg önmagadat, az önismeret tehát a világ (benne az Isten) megismerésének alapja.
Mennyire ismered önmagadat? Ki vagy te? Ha más valaki, s nem mi magunk tesszük fel a kérdét, akkor bizony meglepődünk, mennyire felkészületlenek vagyunk a válaszra. Az az igazság, hogy nem ismerjük magunkat elég alaposan. Ha tisztában lennénk gyengeségeinkkel, akkor nem követnénk el életvezetési hibákat, s megspórolnánk magunknak néhány zsákutcát...
Találkozunk időnként régi ismerősökkel, akiket évek óta nem is láttunk. Milyen csodálkozással vesszük észre, hogy az illető mennyire megváltozott: mennyire megnőtt, felnőtt, megőszült, megtanult zongorázni, vagy 6 nyelven beszél, stb. Pedig az emlékeinkben milyen kicsi, ügyetlen és esetlen volt. Betápláljuk az új adatokat, fölülírjuk a régi képet a másikról: Nahát, milyen nagyszerű, értékes ember, pedig mindig is azt hittem, hogy kettőig sem tud számolni.
3./ A leginkább embert próbáló krízist az időskor, a betegség, a halál közeledte válthatja ki. Van, aki csak ilyenkor figyel fel Isten hűségére. Egy kórházba került idős bácsi közönyösen mondta egyszer nekem, hogy Istenben csak gyerekkorában hitt, azóta nem sok köze volt hozzá. „Áron bácsinak sok mindennel kellett megküzdenie egyedül." – mondtam. „Csak magamra számíthattam." „Gyerekkoromban még ott volt az Úr... aztán később meg már nem... - Azon már gondolkodott Áron bácsi, hogy hogyan nem volt ott? Mint aki meghalt? Vagy mint aki szabadságra ment?" Csend. „Hát... az utóbbi..." „Akkor ha talán szüksége lesz rá, megkérheti majd, hogy most már jöjjön vissza?!" Néhány nappal később egy következő beszélgetéskor mondta széles mosollyal az arcán: „Hazajött a szabadságból!"
Életünk kisebb-nagyobb válságaira, sőt a végső krízisre is úgy készülhetünk fel leginkább, ha figyelemmel követjük mindennapi mini kríziseinket. Amikor az élet ízetlennek, színtelennek, terhesnek, nyomasztónak vagy egyenesen elviselhetetlennek tűnik, sokszor mintha Isten is távol kerülne. Mert ha úgy tünik, hogy az Úr meg vonta tőle a kiáradó szeretetét és a hatékony kegyelmét, mégis az a kegyelem, ami az örök üdvösségre elég, mindig megmarad.
Nem kis dolog, hogy valaki kitart hite mellett, ha a templomba járó „hívek" közé tartozik; de azért jó arra is gondolnunk, hogy végső soron Isten az, aki kitart mellettünk, aki hűséges, és híven vár bennünket, olyan rendíthetetlen biztonsággal, mint ahogyan felkelti napját jókra és gonoszakra egyaránt.
Isten ismer minket. Már akkor nyitott könyv volt előtte egész életünk, amikor anyánk méhében formálódtunk. Jó tudni azt, hogy Valaki velünk van, gondot visel rólunk, s nem vagyunk magányosak a létezésünkben. Isten látja a mi szívünk akarását. Látja, hogy szeretnénk jobbak lenni napról napra, de csak annyira sikerül, amennyire... Látja azt is, hogy szívünk az Övé, de gyakran más válik fontosabbá - ha csak rövöd időre is - s kiszorul belőle még az Isten is... Finoman, szelíden aztán terelgetni kezd az Isten, s rádöbbenünk, hogy nincs fontosabb Őnála, hiszen minden attól válik még szebbé, hogy az Ő kezéből vesszük.
Istennek adni a szívünket tehát nem keserves áldozat, hanem boldogságos igenlés a Tőle kapott szeretetre. Ahogyan a szerelmes szív boldognak látja a világot, ugyanúgy az istenes szív is egészként szemléli a teremtettséget, s legyenek azok kicsiny vagy nagy dolgok, de így végül is minden a helyére kerül. ÁMEN