2015 október 11

Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes. (Mt. 5: 48)

Minden ember a boldogságra vágyik, és mégis olyan kevés ember van, akiről el lehetne mondani, hogy igazán boldog. Minden ember kivétel nélkül keresi a boldogságot, és mégis olyan kevesen vannak, akik azt valóban meg is találták. Minden házasság, szinte kivétel nélkül - ha igaz az a házasság - a boldogságnak az igényével indul el, és mégis manapság olyan kevés érkezik meg ebbe a kikötőbe.
Nagyon ritka az igazán boldog ember a világon. Mi ugyanis általában úgy szoktuk elképzelni a boldogságot, hogy az olyan élet, amit nem zavar meg a szegénység, a nélkülözés, a szomorúság, a lemondás kényszere, más emberek rosszindulata, zaklatás, háborgatás, szenvedés, betegség, halál.

Nos, hát ilyen életforma nincs. Egyszerűen azért nincs, mert ez a földi élet a maga természeténél fogva olyan, hogy vagy a nélkülözés, vagy valami szomorúság, vagy az emberi gonoszság, vagy betegség, vagy valami szenvedés, vagy a halál folyton összezavarja, komplikálja, nehezíti. Ilyen értelemben nem is lehet zavartalan boldogság. Úgy látszik tehát, az embernek ahhoz, hogy boldog lehessen, valami másra van szüksége, nem ilyen külsőleges zavartalan életkörülményekre, nemcsak sikerekre, jólétre, vidámságra, egészségre, elismerésre.

Mindnyájan láttunk már olyat, hogy valakinek mindene megvan, ami a jól sikerült élethez szükséges: szép lakás, jó állás, szerető hitves, egészséges gyermekek, befutott élet, - és mégis csupa békétlenség, elégedetlenség, belülről tele van váddal, panasszal. Az ilyen szerencsétlen lélek, ha akármilyen jól menne is a dolga, mindig boldogtalan maradna. És megfordítva: olyan ember is van, akit igazán nem kényeztetett el az élet, és mégis boldog. Vannak olyanok, akiknek igazán rettenetes a sorsuk, mégis boldogok, - irigylésre méltóan boldogok.
Mennyire érdekes! Gondoljuk csak el: adott két ember, akik hasonló környezetben és körülmények között élnek, ám míg az egyik roskadozik az ártalmas stressz alatt és végül megbetegszik, vagy akár bele is hal, addig a másik ugyanolyan hatásokat elszenvedve nagyon jól érzi magát a bőrében, sőt mondhatni: boldog és egészséges.

De hát akkor mi a boldogság? Mindenképp az emberi élet egyik legszubjektívebb, legszemélyesebb érzelmi élménye a boldogság, ezért is nehéz róla szólni. És talán még fontosabb: hogyan jutunk el odáig, amiről Jézus beszél? Ugyanis azt mondja rólunk, hogy mi vagyunk a világ világossága. Hogy mi vagyunk a Föld sója. És talán ami a legtávolabbinak tűnik: hogyan lehetünk mi tökéletesek, mint mennyei Atyánk tökéletes?

Felettébb érdekesek ezek a Jézustól származó gondolatok, melyeket mi boldogmondásoknak neveztünk el. Felsorol néhány olyan helyzetet, amikor az ember egyáltalán nem szokott boldog lenni. A szegényekről szól, a sírókról, az üldözöttekről, a méltatlanul szenvedőkről szól és azt mondja: boldogok. Ezek is lehetnek boldogok! Itt fontos megjegyezni, hogy nem azt mondja Jézus, hogy előbb szegénynek, vagy árvának, vagy elesettnek kell lennünk ahhoz, hogy boldogok lehessünk, hanem arról: még ha szegény is, még ha siralmas állapotban szenved is, lehet boldog.

Tehát az a boldogság, amiről Jézus beszél, több mint szerencse, jókedv, vidámság. Több mint az a bizonyos romantikus öröm, amiről a mai hollywoodi filmek propagálnak. Ez a fajta boldogság nem olyasmi, amit a világban kint találunk meg, hanem egy belülről ható erő. Ez egy olyan belső egyensúly, ami nem borul fel akkor sem, ha az ember sír, vagy nélkülözni kénytelen, vagy üldözöttként menekül, vagy akár koporsó mellett kell megállnia.

Mindenki átélte már a sikeres sportteljesítménytől kezdve a vizsga eredményén át, a megszerzett dolgok feletti örömét, amit legfőképp az emberi kapcsolatok lélekmelengető közegében tudott átélni. Ha nem volna kiért vagy miért küzdenünk, valakinek felmutatnunk eredményeinket, akkor hiábavalóvá válna az egész, ha nem lenne más haszonélvező, csak mi. Talán ez is magyarázza, hogy az öncélú, saját magunkért, anyagi javaink gyarapításáért történő cselekedetek nem képesek azt az örömérzést kiváltani, amit mi a nekünk fontos személyekkel együtt át tudunk élni.

Az ember alapvetően társas lény – nem tudunk egymás nélkül élni. A „szeresd felebarátodat, mint önmagadat" (Mt. 22:39) alapján is, az embernek felelőséget kell vállalnia úgy saját maga, mint a környezetében élő társai iránt. Talán ismerős az a schopenhaueri példázat, hogy egy szép téli napon a sünök fázni kezdtek, és addig helyezkedtek, míg már nem szúrták egymást a tüskéikkel, de ugyanakkor elég meleget tudtak adni egymásnak. Ez egy nagyon jó alapmodellje az együttélésnek. Szinte azt mondhatjuk, hogy attól is függ a boldogságunk, hogy tudunk-e úgy élni egymás mellett, hogy egymást melegében legyünk, de közben ne bántsuk a másikat. Mert egymás nélkül nem tudunk meglenni, ha nem kapunk elég simogatást, érintést, ha nem tudjuk megölelni egymást, együtt sírni, örülni, nevetni.

Paul Watzlawick kaliforniai kommunikációkutatónak volt az a frappáns megfigyelése: „Velem sincs minden rendben, veled sincs minden rendben, és ez így van rendben!" - állítja. Mert mindenki másként egyforma. Nem létezik tökéletes, probléma nélküli élet. Ugyanakkor az is fontos észrevétele volt a tudományokban a pszichológiának, hogy a küzdésmentes jóllétben elpuhul a test és elbutul az elme.
Nem azok az életélvezők, az igazán boldog emberek, akiknek mindenük megvan, mit szemük, szájuk kíván, akiknek mindenből a legjobb és legújabb van, hanem azok, akik a legjobbat tudják kihozni abból, amijük van. Az élet nem azt jelenti, hogy éljük túl valahogy a viharokat, hanem hogy tanuljunk meg az esőben táncolni! Zene nélkül is tudjunk táncolni – a zene majdcsak megjön... Valahonnan!

Shakespeare nyelvén szólva: „Nincs a világon se jó, se rossz, a gondolat teszi azzá." Nagyon érdekes és fontos pontja ez a teológiának. Ismerjük már jól Ádám és Éva történetét, amikor az Édenkertben a jó és a rossz tudásának gyümölcséből ettek. Azóta nagyon lehúzott bennünket ez a tudat, vagy pontosabban fogalmazva, nagyon le tud húzni az ilyen fajta gondolkodásmód. Mert hát kik vagyunk mi, hogy eldöntsük az ésszel felfoghatatlan Isten által teremtett világban élő lényekként, hogy valami jó vagy rossz. Nyílván a saját személyes tapasztalataink azok, amik erre késztettek minket, de belegondoltunk abba, hogy ez mennyire lenne helyes, vagy egyáltalán egészséges? Vagy még tovább megyek: kik vagyunk mi, hogy Isten tökéletes világában valamit jónak, vagy rossznak bélyegezzünk meg?

Erre szeretnék egy példát is hozni, mert nagyon jó érzés hitben élni, de felettébb nagy öröm a számomra, amikor a tudomány is igazol egy bibliai gondolatot. Kutatások sora igazolja ma már azt, hogy ha egy ember kritikus élethelyzetbe kerül, esetleg élet-halál közti állapotba, vagy elveszíti egyik nagyon szeretett személyét, habár nagyon mély állapotba kerül, ennek a kataklizmának következtében egy teljesen új ember áll elő a trauma feldolgozása után. Persze a feldolgozásnak vannak fázisai, amiket nem lehet siettetni, vagy lassítani, mert magától szerveződik lecsitulás, ami az elfogadás és egy új személyes filozófia, életforma és értékrend kialakulását foglalja magába. A pszichológia figyelte meg azt, amit még Nietzsche fogalmazott meg: „ami nem öl meg, az megerősít". A lelki katarzis lefolyása nagyon sokszor nem egy egyszerű folyamat, az egész személy tönkre megy – mondhatnánk, megába zárkózik és egész világ omlik össze benne. Ilyenkor szüksége is van a környezetében élők odafigyelésére, és jelenlétérre legfőképp. Csak megjegyzem, hogy a gyászoló embernek ritkán van szüksége szavakra, mint inkább az egyszerű együttlétre. Majd, ha ebből a legmélyebb kétségbeesésből valahogy kilábal, akkor a legtöbb esetben az figyelhető meg, hogy a korábbi értékrendek, az előző életértékek valósággal leszakadnak az emberről és azokat többé nem tekinti sajátjának. Tehát így elsőként megjelenik egy új, erőt adó életérzés, majd a halálfélelem csökkenése vagy akár megszűnése. Majd következnek az életértékek változása, így nagyobbra értékelheti az emberi kapcsolatokat, mélyül az intimitás képessége, melegebb, meghittebb emberi kapcsolatokra vágyik. És még sorolhatnék néhányat, hiszen ahány ember van, annyi féleképp megy végbe ez a folyamat, de amit még mindenképp megemlítenék, az a spirituális fejlődés ténye. Olyan új életfilozófiára találnak rá a traumát átéltek, amelyet gyakran újjászületésnek tekintenek, egy új élet kezdetének tartanak. Szinte minden poszttraumás túlélő hisz a szellem örökkévalóságában, a magasabb dimenziók létezésében és az élet szellemi lényegének maradandóságában. Tehát az ilyen ember életszeretővé válik, már-már bölcs, aki a másikat nagy elfogadással tudja fogadni. Megnő a belső erő, a traumát túlélt ember úgy érzi: ha én ezt kibírtam, akkor mindent kibírok. A halálra pedig úgy tekintenek, mint egy átváltozásra, mint olyan történést, melynek során egy másik létezési formába, egy másik dimenzióba megyünk át.

Tehát akkor, még egyszer: kik vagyunk mi, hogy eldöntsük valamiről, hogy az jó, vagy rossz? Ahogy Jézus is rávilágít a hegyi beszédben, hogy azoknak is van boldogságuk, akik látszólag „rosszul" vannak. Akik fájdalommal vagy nehézséggel küszködnek. Mint az előző példa is rávilágít, hogy minden a javunkra van! Minden a javatokra! Mert nincs hiábavaló élet – ahogy Gyökössy Endre fogalmazott.

„Akinek van, annak adatik" (Mk. 4:25) – állítja a szentírás. Nehogy azt gondoljátok, hogy ez a mondat kizárólag az anyagi javakra vonatkozik. Beszéltem már a jelen pillanat csodájáról, így részletesen nem mennék most bele. De ahhoz, hogy a pillanat magával tudjon ragadni, szükséges egy olyan rálátás a hétköznapi életünkre, mint ahogy azt egy gyermek tudja megtenni. „Legyek olyanok, mint a gyermekek" – még ha csak egy pillanat erejéig is. A jelen pillanat élvezetében kívülről tekintünk rá a mindennapira és felfedezzük benne azt, amit eddig még nem láttunk. Az apró örömök átélését azért is érdemes gyakorolni, fejleszteni, mert ilyenkor növekszik az ember önbizalma, nyitottsága, elégedettség érzése és ugyanakkor valahogy jobban képes reménykedni. „Akinek van, annak adatik". Aki élvezni tud egy finom falatot, aki gyönyörködni tud egy susogó falevélben, a patak csobogásában, a napkeltében, a reggeliző asztal képében vagy akár az őszi esős felhőkben, az könnyebben képes a pillanatok érzéseiben önmagát jól érezni, meghitten boldog lenni.

Mi történne, ha felhagynál a címkézéssel, hogy valamit jónak vagy rossznak ítélnél meg, és elfogadnád azt úgy, ahogy Isten adta. Még ha olykor fájdalmas, még ha olykor sértő dolgok is történnek veled? Értsd meg, hogy attól szép a világ, hogy színesek és ez által, mások vagyunk. Ne ítéld meg a társad, csak azért mert nem úgy döntött, ahogy te döntenél. Velem sincs minden rendben, veled sincs minden rendben, és ez így van rendben!

Bagdy Emőke pszichológus ajánl egy hetes terápiát, amikor beállítjuk a gondolkodásunkat, a tudatunkat arra, hogy egész nap jó dolgok történjenek velünk. Ehhez mindössze annyit kell tennünk, hogy reggel mikor felébredünk, még csukott szemmel mondjunk végig egy kis rövid szöveget. Én inkább azt mondanám, hogy egy szabad imát: „Mennyei Atyám, köszönöm, hogy felébredtem. Jó reggel kívánok magamnak, és mindazoknak, akiket szeretek, és akiket ma elém hozol. Ma minden jól fog történni. Minden pici sejtem örül a mai napnak és nagyon fogom élvezni! Ma valami jó történik!"

Próbáljuk ki! – és tényleg valami jó fog történni. A gondolatnak, a tudatnak valóban van hatalma! Én ugye programozással is foglalkozom és nagyon érdekes az összefüggés a kettő közt, mert a mi agyunkban is programok futnak. Olyan magok, amelyeket mi vagy embertársaink ültettek el, de mi voltunk akik öntöztük és ápoltuk. Amilyen fajta gondolatokat ápolsz, az kihat életedre, a tudományok egyre jobban bizonyítják, hogy az egészségedre is, sőt mivel emberek közt élsz, a társaid életére is. Magvető vagy! Hints hát olyan magokat, amely nemcsak, hogy jó földbe esnek, de érdemes jó földbe esniük. Így válsz a föld sójává és a környezetedben élők világosságává.

Bizony nem az életkörülmények határozzák meg a boldogságunkat, hanem a belső mivoltunktól függ ez. Ami magadban vagy, az határozza meg életed. A karrier, a jóllakás, a vidámság, az autó, televízió jó dolgok, de nem minden! Mind e mögött lehet, hogy mardos a lelkiismeret, fáj a szív, emészt a félelem és elviselhetetlen az élet. A boldogságot vagy magunkban hordozzuk, és akkor az egész életünk boldog lesz még akkor is, ha bajok, szenvedések környékeznek. Vagy ha bennünk nincs, akkor kívül hiába keressük, hiába próbáljuk tompítani, vagy nem figyelni a kellemetlen érzésekre, nem leszünk boldogabbak – vagy ha mégis, csak a pillanat erejéig.

Joó Sándor református prédikátor fogalmazta meg nagyon szépen: Jézus azt akarja, hogy a menny előbb kedélyállapot legyen bennetek, mielőtt az üdvösség helye lenne a számotokra. A mennynek előbb bennetek kell lenni, mielőtt ti a mennyben lennétek. Jézus nemcsak azért jött a Földre, hogy emberi életeket vigyen a mennybe, hanem azért is, hogy a mennyet vigye bele az emberek életében. A ti életetekben! Aki a mennyből való, az Isten békéjének, derűjének, örömének, boldogságának a hordozója. Ezért boldog az, aki Krisztussal él, akiben él a krisztusi gondolkodás. Mindez pedig, már valóság, és realitás, csupán rá kell döbbenned még! Meglepő, de az az elcsépelt, ámde mégis hatásos mondat: mit tenne itt és most Krisztus? Számomra fantasztikus, hogy ha még nem is vagyok képes mindig minden esetben e szerint dönteni, de ha felteszem ezt a kérdést magamban, megjön a válasz rá! Szinte azonnal érzem és tudom hogy mi lenne a helyes út! Megdöbbentő...

Az életben kevés olyan dolog van, ami felett dönthetünk, még ha ez sokszor nem is így tűnik. Kiválaszthatom, hogy melyik mosógépet vagy telefont vásároljam meg, de hogy milyen élethelyzetbe kerülök, azt nem. Viszont az már az én döntésem, hogy az adott helyzetet hogyan fogom fel és abban hogyan döntök. Az élet ajándék, ezért az én döntésem, hogy értékelem-e azt, és így életélvező vagyok-e, azaz kihozom-e a legtöbbet mindegy egyes helyzetből és pillanatból.

Hatalmas potenciál van benned és bennetek, mindnyájatokban, hiszen Isten gyermekei vagytok! A belülről való rendben-létnek a kifejezése az, hogy boldog vagyok. Az eredeti görög szó: makariosz, a klasszikus görög nyelvben az isteni boldogságot fejezi ki, az emberivel szemben, de Jézus mégis ezt használja a boldogmondásokban, mert igenis te képes vagy erre az isteni szeretetre! De ehhez döntened kell, hogy az élet melyik oldalát látod és figyeled meg. A te döntésed, hogy követed Krisztus példáját, hogy kihozod a maximumot a pillanatokból, és szeretsz. Mindig szeretsz és mégis szeretsz. Mert ez által válhatsz csak boldoggá, így találsz rá magadban a mennyországra, és így leszel tökéletes, mint mennyei Atyád tökéletes.

Ámen

Szolgált: Ménessy Magor teológiai magiszter