2017 augusztus 20

"Mindnyájan ugyanazt a lelki eledelt ették, és mindnyájan ugyanazt a lelki italt itták, mert a lelki kősziklából ittak, amely velük ment. Az a kőszikla pedig Krisztus volt." (1 Kor.10,3-4)

Lekció: Péld 4,10–15.18–27

Egy nyugati TV adásban a riporter egy muszlimmal beszélgetett. Feltette neki a kérdést: „Miért nem illeszkedtek be? Mire ő visszakérdezett: „Mibe? Nektek nincs hitetek, kultúrátok, gyereketek. Nekünk mindez van. Nektek technikátok van, azt át is vesszük.” Természetesen ebben a tömör megjegyzésben sok a túlzás. De azért nehéz tagadni, hogy van benne valami igazság.
István király 1000 évvel ezelőtt megalapította a magyar keresztyén államiságot. Hitet adott, Egyházat szervezett, mindebből megszületett a magyar keresztyén kultúra.
És most azt kérdezzük: hogyan tovább?
Mindenekelőtt rámutat a szikla-alapra. Az Evangéliumban többször hallottuk: az okos ember sziklára épít. „A Szikla pedig Krisztus” olvastuk Pál korintusi levelében. A Sziklára épített ház: állja a vihart.
- a mai világban a legnagyobb kísértés a közömbösség, és a vallási szinkretizmus. „Mindegy mit hisz, csak higgyen valamiben”, mondják sokszor.
A kincsek mélyen vannak. Bányászni kell hozzá. Mocskos és kemény munka. Nem adja magát könnyen egy kincs sem.
A lapát és az ásó összetöri a kezedet, teljesen lerombol és elfáraszt, elveszited a lendületedet, a másnapi izomlázról már nem is beszélve. Nagyon meg kell szenvedned, hogy alapot áss a sziklába. “By default” nehéz müvelet mindenkinek: keresztyénnek, tradicionális vallásos háttérrel rendelkezőknek, nem hívőknek egyaránt. Talán csak a gyakorlat miatt megy jobban, de sosem lesz könnyebb.

Megkérdezték 400 leérettségizett embertől, hogy mit lát maga előtt eszménynek, amiért érdemes küzdeni? Mi az, amit ő úgy tart, hogy az veszélyes, amivel szembe kell szállni? Mit lát a nemzet előtt feladatnak? S a válaszból kiderült, hogy semmi. Nincs a fiatalok előtt távlat! Nincs eszmény! Nincs olyasmi előttük, amiért küzdeni érdemesnek tartanák! Döbbenetesen elszegényedett ilyen szempontból a nemzetünk! Valahogy elmosódik előttünk az, ami István előtt itt volt, mint Isten akarata, amit meglátott. Vajon előttünk magyar keresztyének előtt van eszmény? Tudjuk, hogy miért imádkozunk? Mi Isten akarata, amihez kéri Isten a mi közreműködésünket?
A sokféle vallás léte valóban azt bizonyítja, hogy az emberből kiirthatatlan az Isten utáni vágy. Az ember keresi a Titkot, mert mindenekelőtt ő maga is titok önmaga számára. De az ember istenkeresése is megváltásra szorul. Miközben felismer egy-két igazság morzsát, azt gyakran tévedésekkel keveri össze.

Ám az ember istenkeresésével szemben elindult egy másik irányú keresés is: az Isten is elindult, hogy megkeresse, elérje és megmentse az embert. És ezt a keresést nevezzük úgy, hogy kinyilatkoztatás.
Így hitünk alapja nem valamilyen szép szokás, hanem maga az Igazság, azaz Krisztus!
Az Ő elfogadása mindig személyes döntést igényel, ami sokszor igen nehéz is lehet, s amit mindig Isten kegyelme előz meg és kísér.

Edit Stein filozófus/mártír az egyetemi évek alatt elvesztette gyermekkori hitét. 1921-ben a kegyelem beférkőzött a szívébe. Miután egy barátnőjénél kellett szállást kérnie, szobájának könyvespolcán a
Avilai Teréznek önéletrajzát találta. Egész éjjel olvasta, és reggel felé így csukta be a könyvet: „Ez az igazság.” és megkeresztelkedett.
Édesanyja hívő zsidó volt, akinek fájt, hogy leánya elhagyja ősei hitét. Edit hazament, elkísérte anyját a zsinagógába. Hazafelé jövet anyja megkérdezte tőle: Szép volt a prédikáció? Ő így válaszolt: „Igen”. Anyja folytatta a kérdést: „Akkor elismered, hogy itt is lehet Istennek tetsző életet élni? Teréz így válaszolt: „Igen, amíg az ember meg nem ismer Valakit.”
Számunkra is az első: Krisztusra, a Sziklára, az Igazságra építjük életünket. S ez ma sem könnyű. Ma nem a nyílt üldözéssel kell szembenézni, hanem a gúny, a lekezelés, az „ez még ott tart” és hasonló megjegyzésekkel. Sokan mondják: én hívő vagyok! De mintha abban már nem hinnének, hogy ma is lehet keresztyén módon élni.
Gyakran halljuk ugyanis: én hívő vagyok, de nincs időm templomba járni, gyermekeimet szeretném keresztyén módon nevelni, de tetszik tudni: az iskola, a TV, a mai világ jobban hat rájuk, fiatalok mondják: készülnék keresztyén módon a házasságra, de hiszen úgyis már mindenki együtt él házasság előtt, akkor én miért lógjak ki, és lehetne még sorolni. Aki így beszél, az már döntött: de Jézus Krisztus ellen!

Szent István elsősorban saját példájával, azután törvényeivel, intézményeivel a keresztyén hit sziklájára építette népe életét. És ez a hit lassan átjárta, megtisztította és megszentelte kultúránkat, hagyományainkat.

Krisztus, aki Tertullianus szerint Igazságnak és nem Szokásnak nevezte magát, meg tud testesülni minden kultúrában, miközben azt megtisztítja és megszenteli.
Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak, büszkék lehetünk kultúránkra, hagyományainkra, hőseinkre.
Keresztyén hitünk az „élet kultúráját” hirdeti, az emberi élet utolérhetetlen méltóságát fogantatásától természetes haláláig. Hirdeti a férfi és nő felbonthatatlan kapcsolatát a házasság szentségében, és a belőle fakadó család pótolhatatlan értékét.
Ugyanakkor kell, hogy legyen bátorságunk szembenézni valós problémáinkkal, nem ülhetünk nyugodtan puskaporos hordón, akár a népesség fogyását, akár szociális és etnikai problémáinkat tekintve.
Ma a világban, - egy nemzetközi konferencia előadásában hallottam – tudatos keresztényellenes üldözés folyik. A statisztikák szerint azok között, akiket vallásuk miatt üldöznek a világban: a 70 %-a keresztyén. Van véres üldözés, terrortámadások sok országban, de jelen van Európában is – csak más formában. Itt azt szeretnék elérni, hogy hitünk, vallásunk szoruljon vissza a templomba, - mint a kommunista rendszer idején – és legyen kisebbrendűségi érzésünk –hitünk miatt. Jellemző erre a néhány éve szervezett római Taizé zarándoklat. Több mint másfél millió fiatal gyűlt össze 220 országból. A média viszont csak arról szólt, hogy párezer ember tüntetett a rendezvény ellen. A mi fiataljaink jelezték telefonon, hogy rosszarcú fiatalok próbálnak beléjük kötni, a metróban verekedést kezdeményezni, a szabadság és a másság nevében. Úgy látszik ezek a liberálisok egy dolgot nem bírnak elviselni: a mások szabadságát és tisztatekintetű fiatalok örömét.

A titok az imában kell legyen. Mert tapasztalhatjuk, hogy minél több tennivalónk van, annál inkább az imára kell fordítani az időnket. Mert az imában érlelődik meg a dolgok rendje, hogy mit tegyünk először és másodszor. Így érezzük, hogy mennyire közel van hozzánk István király élete. Mert ahhoz, hogy mi ezt a kis kört, ezt az életünknek szűknek látszó lehetőségét legyőzzük, megbirkózzunk ezzel a magunk kis idejének a fölhasználásával, a magunk kis képességeinek a rendbe szedésével, a szavaink, a beszédünk megfékezésével, hogy az a kis ország engedelmeskedjen nekünk, és Isten akaratának, hogy alá legyen rendelve Jézus Krisztusnak, ehhez is királyság kell. Ehhez is harc kell. Ha nem is fegyver, kard van a kezünkben, kormányozni kell a nyelvet, a kezünkből kiszaladó akaratot, vagy viselkedést. Ahhoz, hogy bölcs emberek legyünk. Véres harcokba kerül ez. Mindennapi harcba. Minden órai, és minden pillanatba kiterjedő harcba. Így érezzük magunkat rokonnak Szent Istvánnal.

Nem véletlenül a meséink utazásnak írják le a belső transzformációt. A külső (kemény és próbákkal tűzdelt) utazás képe a belső (lelki, szellemi, személyiség) fejlődésnek – időt és befektetett energiát kér magának az átalakulás. A királyfinak meg kell ölnie a sárkányt, meg kell járnia a poklot és ismeretlen királyságokat, ki kell állnia a (pont) rá váró próbákat. Feltört kezek nélkül, kényelmesen pislogva valóban nincs sziklára épitett ház (semmilyen tekintetben). A metanoia, a belső transzformáció többnyire feltöri a kezeket. Ha nem tapasztalod, kezdj el gyanakodni..

A mai napon Szent István is ezt kérdezheti tőlünk: mit tettél a keresztségeddel?

És mielőtt válaszolni tudnánk ma is utat mutat: Rámutat a Sziklára, az Igazságra, vagyis Krisztusra, a hitünkből fakadó kultúránkra és értékeinkre, és Jézus Krisztus Egyházára. ÁMEN