2016 július 17

"Magasztaljátok az Urat, mert jó, mert örökkévaló az ő kegyelme! ... Mondják hát, akik félik az Urat, hogy örökkévaló az ő kegyelme! Szükségemben segítségül hívám az Urat, meghallgatott és tágas térre tett engem az Úr. Velem van az Úr, nem félek; mit árthat nékem ember?" ( 118.Zsoltár 1-6) - "Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete" (136 Zsoltár 1)

Lekció: Zsidó 10, 14-25

A Zsoltár megszólítja a gyülekezetet. - szívből tudjuk együtt mondani, hogy jó az Úr, örökké tart szeretete és kegyelme.
Megnéztem a szótárban, mit jelent: „magasztalni”. Íme: Valaki érdemeit nagyon kiemelni, dicsérni, dicsőíteni. Ezt senki másra nem lehet alkalmazni, mint az Úrra. Miért? Mert Ő JÓ! És mert ÖRÖKKÉVALÓ AZ Ő KEGYELME!

Furcsa dolog, hogy az ige olvasása, hallgatása közben mit érzünk egészen személyes, Istentől éppen nekünk szóló üzenetnek. Erre nem lehet szabályokat fölállítani, és azt is tudom, hogy nagyon sokszor megcsalnak az érzéseink, mert Isten ajkára adnánk a magunk kívánságait. Hogyha ilyen lelkülettel olvassuk a Bibliát, hogy "ezt várom tőled, Istenem!", akkor addig fogok lapozni a Bibliában, amíg megtalálom. De ha valaki igazán nyitottan leteszi gondját Isten kezébe: "Uram, szabad vagyok! Mondj azt, amit akarsz!" Mert Istennél nincs lehetetlen! Mert Isten meghallgatja a könyörgést.

Isten elvek és törvények mentén halad. Isten teszi próbára az embert és nem fordítva. Sokszor a hallott beszéd halott beszéd lesz számunkra. A meg nem változott gondolkozásunk az állandó zúgolódásban ölthet testet, pedig állandó, tapintható csodák vesznek körül, amiket azonban megszoktunk. A pusztai vándorló népet éjjel tűzoszlop, nappal felhő vezette. Nem kopott le róluk a ruha, nem volt köztük beteges, vándorló szikla adott nekik vizet, mennyei kenyeret ettek, a mannát, és a mennyei szállítmányozási vállalat fürjek sokaságát szállította le. Mégis baj volt a beszédükkel, s a mi szavainknak is meg kell változniuk.
A megvallással: magasztalom az Urat elfoglaljuk helyünket, a kinyilvánítással pedig működni kezdünk, mozgásba lendülünk. Ebben a fázisban a hitünk már tapinthatóvá, „húzóssá” válik. A reménység a lelkünk bátorságos horgonya, ezért a lelkünk karbantartása különösen lényeges, hiszen a reménytelenség, búskomorság, bátortalanság szmogja veszi körül az embert évszázadok óta. „A magyar ugar lehúz, altat, befed” (Ady Endre).
Ez a gyakorlat azonban erőfeszítést, munkát igényel egyéni és közösségi szinten egyaránt és ez olykor nagyon fárasztó is lehet. Új élettér után kapkodunk:
Egy remete éppen meditált egy folyó mellett, amikor egy fiatalember megzavarta őt, és így szólt hozzá: - Mester, az Ön tanítványa szeretnék lenni. - Miért? - kérdezte a remete.
A fiatalember elgondolkodott egy pillanatig.
- Mert szeretném látni az Istent!
A mesternek nem kellett több, megmarkolta nyakánál fogva a fiatalembert a folyóhoz vonszolta és fejét lenyomta a víz alá.
A mester egy percig a víz alatt tartotta a férfit, aki igencsak kapálózott, küzdött az életéért, hogy kiszabadítsa magát. Végül a mester kihúzta őt a folyóból, felköhögte a lenyelt vizet, és levegő után kapkodott.
Amikor végre lecsillapodott, a mester megszólalt.
- Mondd meg nekem, mit szerettél volna legeslegjobban, amikor a víz alatt voltál?
- Levegőt! - válaszolta a férfi.
- Nagyon jó! - most menj haza, mondta a mester és akkor gyere vissza hozzám, amikor annyira szeretnéd megtalálni az Istent, mint amennyire levegőt szerettél volna kapni az előbb.
Milyen élettérben élsz? Mennyire van szükséged erre a mennyei levegőre?
Az egyház napjainkban sokkal inkább hasonlít valamiféle szolgáltatásra, mint szervesen működő közösségre, mert jelenleg még nincsen meg a többségben az igény arra, hogy ezért mindenki dolgozzon. Nem mindenki adja bele a szívét a munkába, és inkább választja a „kényelmes elkötelezettség és a korlátozott részvétel” stílusát. Pedig ha Isten áldásai nem áradnak át rajtunk, hozzánk sem áradnak majd. Nem baj a szolgáltatás, ahol sérült vagy árva vagy idős emberek meggyógyulnak a kegyelem fürdőjében, az újszövetség azonban arról beszél, hogy mindenkinek Istent magasztalva dolgoznia kell. Ehhez pedig nem kenet kell elsősorban, bár az is szükséges, hanem működő felelős magatartás. Ki kell alakuljon egy fajta keresztyén kultúra: a hűség, az elkötelezettség és a tisztelet kultúrája, amit újra illetve visszahonosítani kell, ahogy megvolt ez a reformáció századában, ahol egyszerre, magától értődően jelent meg a hűség Krisztushoz, a gyülekezethez és a hazához. Elég csak I.Rákóczi György erdélyi fejedelem, és felesége Lórántffy Zsuzsanna életére gondolni. Alkalmazták az intést, gyakorolták és gyakoroltatták a hűség, az elkötelezettség kultúráját, megdolgoztak érte.. Lórántffy Zsuzsannának még arra is volt ideje, hogy az evangéliumi református hit védelmében hitvitázó könyvecskét jelentessen meg Gyulafehérvárott 1641-ben Mózes és a próféták címmel.

A vasárnapi istentisztelet egyházunk gyakorlata szerint nem annak az alkalma, hogy itt mindenki külön-külön elmondja a maga vallomását, mikor magasztalhatja az Urat. De kell, hogy legyenek ilyen alkalmak! Tulajdonképpen vannak is: a bibliaóráink, a családi igealkalmaink, vagy az ifjúsági óráink mind ilyen alkalmak, ahol elmondhatja valaki, hogy milyen jót tett vele az Úr. Magasztaljuk az Urat! Mindenkit erre bátorítok! Amennyire természetes, hogy kérjükk: imádkozzunk a betegekért, legyen olyan természetes köztünk, hogy ha valaki meggyógyult, jöjjön ide! Szóljon nékünk, adjunk hálát együtt!

Tudunk-e egymásra így tekinteni, testvéreim, azokra, akik bejöttek vagy nemsokára bejönnek a templomunk ajtaján? Tudunk-e mosolygó arccal így nézni mindenkire, aki ide belép: "Áldott vagy te, aki az Úr nevében jössz! Áldást kívánok neked szívből!"? Az az igazi gyülekezet, amelyik természetesnek tartja, és természetes módon éli meg ezt a kölcsönös áldáskívánást. Városi gyülekezetben nem olyan könnyű ez. 250.000 ember közt szétszórva élünk néhány százan/ezren. Ritkán találkozunk. De amikor találkozunk egymással, mindenekelőtt itt az Úr színe előtt, de esetleg a boltban, vagy a postán, vagy az adóhivatalnál, vagy az utcán, tudjuk-e egymást ilyen szeretettel köszönteni? Néhányszor ez megtörtént, és utólag nagy örömmel számoltak be róla, hogy az utcán találkoztak, hallótávolságra voltak egymástól, és aki fölismerte a másikat, átszólt neki, és olyan jólesett, hogy valaki gondol rá, jót kíván neki, talán imádkozik is érte. Ez egyszerre megfordítothatja a lelkiállapotát, és egy gyönyörű napot szerezhet neki.
Egy angol írónő (Rita Snowden) elmesélte egyszer a látogatását a dél-angliai Dover közelében fekvő kisvárosban. Késő délután épp egy teázóban üldögélt, mikor váratlanul csuda jó illat töltötte be a helyiséget. A pincérnél kérdezősködött a szag eredete iránt, s az megmagyarázta, hogy az utcáról jön be. Éppen a közeli illatszergyárból mennek haza a munkások, és az illat a ruhájukból árad, hiszen egész nap a parfümök közt tevékenykedtek. Az írónő azonnal felismerte a történet csodálatos szimbolikáját. Alapjában véve a gyülekezetnek is olyan embercsoportnak kellene lenniük, akik imádják az Urat, s közben az Ő szeretete és jelenlétének jó illata járja át őket. S ha aztán kimegyünk a világba, az Úr jó illata velünk jön, s a közelünkbe kerülő emberek észrevesznek valamit ebből az illatból.

Éppen ezért „törődjünk egymással, (ez mindenki dolga), hogy felbuzduljunk a szeretetre és a jó cselekedetekre, hiszen azok elő vannak készítve és ne hagyjuk el összegyülekezésünk helyét, ahogy az némelyek szokásává lett, hanem inkább bátorítsuk egymást, hiszen jól látjátok, hogy ama nap közelget”. Ez arról is szól, hogy nem élünk itt örökké, és az örökkévalóságban elfoglalt helyzetünk az itt elvégzett munka minőségétől függ. Igyekezzünk tehát, hogy a megmérettetés, a mennyei minőség-ellenőrzés a munkánkat ne fának szénának vagy pozdorjának minősítse, hanem aranynak, ezüstnek vagy drágaköveknek, amit a mindent megpróbáló tűz nem megemészt, hanem ráteszi a megtisztítás örökkévalóságig csillogó védjegyét.

Szeretnék egy házi feladatot adni nektek. Írjátok le egy lapra: „KÖSZÖNÖM URAM!” tegyétek a zsebetekbe. És bármi történik veletek a nap, a hét folyamán, ezzel a mondattal kezdjétek!
Attól kezdve, hogy felébredtél, hogy iskolába, vagy munkába indultál, hogy ebédeltél, hogy beszéltél valakivel, egészen addig, hogy este magadra húzod a takaródat és aludni készülsz. Mondd ezt: Köszönöm Uram, hogy... Hálás vagyok neked azért, mert... Dicsőítem nevedet, amiért...
Élj ma tudatosan! Figyelj magad körül mindenre, hogy miért magasztalhatnád Istent. Hogy miért mondhatnál köszönetet Neki. Ámen