2016 január 24

Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne. (János ev. 4,14)

Lekció: 1Pt. 4,7b-10
Az elmúlt héten ortodox földön voltam, hol két istentiszteleten vettem részt. Az ökuméné jegyében. Mindkét istentiszteleleten egy-egy érdekes liturgiális mozzanatot láttam. Az egyikben az idei ökumenikus imahét üzenetére utalva: "Arra hívattunk, hogy az Úr nagy tetteit hirdessük!" (1Pt 2,9), a bevonuló lelkészek a kezükben gyertyát és sót vittek - jelképezve, hogy mi vagyunk a világ világossága és a föld sója:
választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, Isten tulajdon népe vagyunk és a Lélek élő templomának köveiként élünk, mint Krisztus-hívők.
Olyan időben gyülekezik össze Isten újszövetségi népe ezen a héten, amikor az európai keresztyéneknek kemény próbát kell kiállniuk. Az elvilágiasodás növekedése következtében Isten temploma nem épülhet holt kövekből! A korai egyház az evangéliummal való találkozást megelőzően nem volt egy nép. De miután hallották Isten elhívását arról, hogy ők egy kiválasztott nemzetség Isten népévé váltak. Ezt a valóságot, fejezi ki a keresztség, amely minden keresztyén számára közös, - s amely egyszeri és megismételhetlen - ( nemrég hallottam, hogy egy katolikus pap, nem ortodox!! - újra keresztelt egy, már megkeresztelt református gyermeket - amelyben víztől és Szentlélektôl születünk újjá.
Nekünk minden nap folyamatos kihívást jelent, hogy tudatosítsuk magunkban ezt az új, krisztusi identitásunkat.
A képen egy száraz, élettelen kórót láttok. Haszontalan, értéktelen, fölösleges, talán még tűzre dobni sem érdemes, hiszen pillanatok alatt valószínüleg elégne. Viszi a szél ide-oda. Akárhova kerül nem tud megkapaszkodni semmibe, mert a gyökerei szárazak és satnyák. Nem hoz ez virágot, nem lesz ennek termése soha. Csúf és nyomorult bogáncs ez, nincs ebben élet és nem is lesz.
Ennek a kórónak a tudományos megnevezése Anastatica Hierochuntica, a magyar neve pedig jerikói rózsa. Szóval ez nem is egy kóró, hanem egy rózsa. Hogy lenne ez rózsa? Rózsa, amely az élet, a virágzás, a szerelem és a szeretet egyik szimbóluma. A tudományos nevében ott van az „Anastatica" a feltámadás szava. Mi ez a kóró? Mit tud ez a mihaszna rózsa, amelyet ide, oda görget a szél.
A perzselő hőségben a szél a magas falakkal körülvett város felől egy kiszáradt, vízre szomjazó kórót fújt Jákob kútja felé, majdnem két ezer éve. Látszólag értéktelen, és fölösleges. Talán már észre sem vették őt, vagy ha észrevették megvetőn pillantottak rá és lemondóan legyintettek: „Fújja csak el a szél, görgesse, vigye, amerre csak akarja. Nem ér semmit a mihaszna, bűnös, elszáradt élete."
A szamáriai asszony egyre szerencsétlenebb és megvetettebb helyzetbe került azzal, hogy öt férje volt, s akivel akkor élt, az sem volt a férje. Dél tájban ment a kútra meríteni, hogy ne kelljen senki megvető vagy élcelődő szavait hallania, és a kútnál Jézus várta, hogy megmentse őt.
Egy vízre szomjazó jerikói rózsa az asszony és Jézus egy élő vízre szomjazó rózsát – mondjuk így – egy samáriai rózsát szólít meg. Egy törékeny, egy összetört életet, egy olyan asszonyt, akit lenéznek, megvetnek, hibái és vétkei miatt, akit az élet viharai rángatnak ide-oda és ő csak sodródik arra, amerre viszi a szél. Ez a rózsa, ez a samáriai rózsa kiszáradt, elszáradt. Nincs se gyökere, se virága. Életet adó vízre vágyik.
Ilyen az Isten hozzánk. Akkor hajol le értünk, amikor a legnagyobb szükségét érezzük, hogy velünk legyen, vagy amikor elmenekülnénk az emberek elől, sőt még önmagunk elől is, akkor az Isten váratlanul átölel. „Amikor elhagytak, amikor lelkem roskadozva vittem, csendesen és váratlanul átölelt az Isten" – írja Ady. Akkor tud ez megtörténni, hogy ha engedünk a hívásának.
A hőség kellős közepén érkezik a samáriai asszony, akkor, amikor biztosan senki sem jár arra. Jön, hogy vizet merítsen a kútból. Jézus tudja, ennek a rózsának arra van szüksége, hogy az élet vize járja át a testét és a lelkét. Beszélgetnek és Jézus fokozatosan, mondatról mondatra, egyre közelebb hozza számára az élet üzenetét. Szeretet sugárzik a szavaiból és elindul a samáriai asszonyban a változás.
Ez az asszony, a samáriai rózsa, átéli a képen látható jerikói rózsa, a feltámadás rózsájának a csodáját, amely nem csupán a nevében hordozza a feltámadást, hanem meg is jeleníti számunkra. Ez a növény, hosszú éveken keresztül összeszáradt állapotban képes vegetálni, de ha víz éri, perceken belül kinyílik, órákon belül kizöldül, kivirágzik; életre kel.
Ez volt a második istentiszteleten látott látványos példa: a lelkész vízbe tette ezt a kórót és a az istentisztelet végére már ki is nyílt, sőt egy kicsit már ki is zöldült.
(Azt, hogy pontosan mi is fog történni ezzel a növénnyel, azt mutatja be ez a most látható rövid videó)
A kóróból a víz hatására élettel teli rózsa lesz. Lehetséges ez? Ki se néznénk ezt ebből a száraz bogáncsból. Ezt teszi víz, és ezt teszi az az élővíz, amiről Jézus beszél.
Jézus látja bennünk is a rózsát, még akkor is, ha mi magunkat, vagy éppen mások minket kórónak látnak. A feltámadás, a megújulás, a szabadulás magját ülteti el szívünkbe és öntözi az élet vizével. Ez a terve, ez a szándéka nem csak a samáriai asszonnyal, hanem veled is, velem is, mindannyiunkkal.
Nem végtelen távolból, hanem egészen közelről szólít meg bennünket is Jézus, talán egy kútnál, az iróasztal mellett, a barát, rokon által, az iskolában, egy beszélgetésen keresztül, vagy amikor a teremtett világ csodáit szemléljük, a hétköznapok forgatagában, vagy éppen most itt az istentiszteleten vagy valamelyik ökumenikus estén.
Jerikói rózsák vagyunk Jézus oázisában. Ő adja a megújulást, azt a vizet, amire szükségünk van, hogy ne kiszáradtan és megtörten, gyökér és virág nélkül, céltalanul; értéktelen kóróként kelljen élni az életünket, hanem miénk legyen a jerikói rózsa, élet vizéből táplálkozó, önfeledt szabadsága, virágzása. Az a terve, azt akarja, hogy belőle, az élet vizéből, a szabadulás forrásából merítsünk.
Ha ezt a rózsát kivesszük a vízből, pár héten belül teljesen kiszárad és akkor már csak a sejtjei legmélyén őrzi az éltető víz emlékét. Hasonlítunk erre a rózsára, mert a mi lelkünk sem csupán egy kiadós, frissítő, de gyorsan felszáradó esőre szomjazik, hanem arra, hogy az a megelevenítő élő víz folyamatosan átjárja lelkünk minden zegzugát, és a víz élettel teli lendülete tisztára mossa, megújítsa egész lényünket, testünket és lelkünket.
Ha elolvassuk a teljes evangéliumi történetet fel fog tűnni, hogy ez az asszony bár vízért jött a kúthoz, mégsem merített abból, sőt még az edényét is otthagyta a kútnál, mert megtalálta az örök életre szökellő vízforrást, amely a hit által buzogott fel az ő szívéből és elment, elmondta a városban mindenkinek, hogy megtalálta a Messiást. Ez az asszony, aki korábban félt az emberek megvetésétől, éppen ő lett Krisztus küldötte. Lehetett ennek az asszonynak valami az arcán és a hangjában, hogy az emberek mégiscsak kitódultak Jézushoz, hogy hallgassák Őt. Vajon, ha valaki ránk néz, Isten küldöttét látja bennünk, vagy karikatúrát, bohócot, aki jól játsza magát az emberek előtt? Lehet így élni, langyos-keresztényként, de az emberek nem fognak ettől a bűneikkel Jézushoz menni. A szamáriai asszony viszont ivott az örök élet vizéből, és már nem volt szomjas a másikra.
A víz radikális változást hoz a rózsában és a lélekben egyaránt. Ne féljünk ettől az olykor hömpölygő, máskor lassan, de kitartóan áramló, élettel teli víztől, amely a lelkünk bántóan éles szikláit is képes simára csiszolni. Ez az élő víz, Jézus bennünk munkálkodó szeretete. Ezt tapasztalja meg a samáriai asszony; ennek a víznek, ennek a szeretetnek a hatására nyílik ki az élete.
Sose felejtsük el, mindannyian jerikói rózsák vagyunk Jézus oázisában. Engedjük, hogy mindennap átjárjon bennünket az éltető víz. ÁMEN