-
Bejelentkezés
Login Login form
2015 szeptember 20
„Ne zajongjatok, mert a lelke benne van." (ApCsel 20,10b)
Lekció: 1 Kor. 2, 1-16
Egy keresztyén összejövetelre hívták meg Pált, hogy számoljon be a misszió munkájáról, és magyarázza az Igét.
Pál az Isten Szavát tolmácsolja: a prédikációt. "Preadicatio verbi Dei est verbum Dei". Magyarul: Isten Igéjének hirdetése Isten Igéje. - az igehirdetés nem emberi beszéd, hanem komolyan veendő isteni üzenet. Nem azért, aki a lelkész, vagy prédikátor, nem azért, amilyen diplomája van, nem azért, amit mond, hanem azért, mert az Isten maga szól rajta keresztül.
Isten sokféle más módot is találhatott volna arra, hogy eljuttassa az üzenetét az emberekhez. Óriásplakátot, tévéreklámot és hasonlókat. Ő mégis azt választotta, hogy leíratott sok mindent egyes emberekkel, majd rávett másokat, hogy ezeket a leírt dolgokat megmagyarázzák. A mai napig ez a leghatékonyabb módszer arra, hogy azt továbbadjuk, ami ránk bízatott. Miért? Mert ez a hiteles, és mert amit mi hirdetünk, az nem avul el, nem cserélik le hetenként, nem romlik el és nem derül ki később a rejtett hibája.
Egy fiatalember halálát okozta a hosszú prédikáció! Ez lehetne egy bulvárlap szalagcíme az eset kapcsán. Pár éve egy újság címlapján hirdették, hogy egy angliai Forma-1 futamot egy őrült hittérítő zavart meg. A cikk nem a férfi – akinek módszereivel nem értek egyet – mondanivalóját tartotta fontosnak, hanem annak ecsetelését, hogy a biztonságiak hogyan teperték le és vitték ki. Hogy Isten szeret és térj meg minél előbb, a mai sajtót nem érdekli.
Meghalok, olyan hosszan beszél ez a pap! Emelje fel a kezét az, akinek soha, semmilyen körülmények között nem fordult meg a fejében semmi hasonló.
Eutikhoszt nyilván nem villanyozta fel annyira Pál igehirdetése, hogy ébren maradjon a végére. Nincs műszer, amellyel ki lehetne mutatni, hogy ki mennyit ért meg a prédikációból. A történet azonban nem ezzel ér véget. Miközben egyesek már hozzákezdtek Eutikhosz siratásához, Pál folytatja szolgálatát, elhallgattatja a siratókat, megtöri a kenyeret, és ez által kihirdeti a környéken az élet uralmát. Ez az ugyanis, ami történt. Nem mentőkért rohant Pál, nem siránkozott, hanem oda fordult, ahol az élet ered. Hirdette az életet. A halál ugyanis a Sátán műve. A fiatalembernek még nem jött el az ideje, a Gonosz akarta az ő halálával megzavarni az istentiszteletet.
Megjelent az Isten Szava a prédikációban, a kenyér megtörésében és Eutikhosz életében. Ott és akkor. Itt és most megjelenik-e Isten Szava a prédikációban. Hiszem, hogy igen.
Első hallásra Eutikhos esete kiváló eszköz arra, hogy felhívjuk az ifjak figyelmét, nem jó elkalandozni az igehirdetés közben, vagy felhívni az igehirdetők figyelmét arra, hogy az unalmas igehirdetés valóban ölni tud. Tanulság fiataloknak: ezért nem szabad elaludni miközben a felnőttek beszélnek, mert bele is lehet halni. Tanulság felnőtteknek: az unalmas és hosszú beszédek felérnek egy gyilkossággal. De egyszerű is lenne!
Eutikhos egy 8-14 év közötti gyerek volt, aki bizonyára ritkán maradt fenn oly sokáig, szóval az idő, a meleg, a levegőtlenség megtette a hatását. Amint ez bekövetkezett már nem tudta magát tovább tartani, és leesett a harmadik emeletről.
A történet eddig általában mindenki számára világos. A kérdések az ezt követő eseményekkel kapcsolatban szoktak felvetődni. Az összegyűltek elkezdenek nyüzsögni, lerohannak a fiúhoz, és megállapítják, hogy meghalt. Pál is lemegy, ráborul, és átöleli, ahogy tette egykor Illés és Elizeus is, majd elcsitítja a gyülekezetet, és kijelenti, a lelke még benne van, vagyis nem halott. Én valahányszor elolvastam Lukács leírását, az motoszkált bennem, hogy nem ez az igazi kérdés. Akár meghalt a fiú, akár nem, az, hogy miután kiesett a harmadik emeletről élve hozták vissza, önmagában csoda, és biztos vagyok benne, hogy az ott lévők is így élték ezt meg. Lukács írása valójában nem azt feszegeti, mi történt Eutikhosszal, hanem arról számol be, milyen is a keresztyén istentisztelet: az első, amit megtudunk, hogy az alkalom középpontjában két dolog állt, az úrvacsora és az tanítás. Pál hosszan, beszélgetve tanította az összegyűlteket. És bekövetkezett a tragédia. Valami nagyon furcsa van ebben az egészben, a „dramaturgiája" valahogy nem stimmel. Nem azokm a főszereplők a kikről Lukács ír: ha a gyülekezet a főszereplő, többet kéne hallanunk a döbbenetükről, a szülők reakciójáról. Ha Eutikhosz lenne a főszereplő, akkor róla kéne többet megtudni. Milyen hatással voltak rá a történtek? Mondott valamit? Ha Pál lenne a főszereplő, akkor többet kellene hallanunk arról, mit is tett, amikor átölelte a fiút. Mit gondolt az eset után? Ha ők lennének a főszereplők, a történetnek minden esetben máshogy kellett volna alakulnia.
Képzeljük el ezt a helyzetet itt és most. Zajlik az istentisztelet és itt az erkélyről kiesik egy gyermek. Mi történne? Azt hiszem, mindenki megrémülne. Rohannánk, tülekedve és egymást is akadályozva, a szülők legelöl. Valakinek már a kezében lenne a telefon, és hívná a mentőket. Többen a gyermek körül térdelnének, vizsgálnák, hogy él-e még, meg lehet-e mozdítani. Egyszer csak végigmorajlana a tömegen, hogy meghalt. Mindenki elsápadna, jajveszékelni, sírni kezdene. Én, aki az igét hirdettem szintén odamennék, majd bejelenteném, hogy mégis él. Sokan megkönnyebbülnének. A nagy csoportosulás lassan elkezdene feloszlani. „Hogy történhetett ez? Az igehirdető hibája, mert unalmas volt. A szülők hibája, mert nem figyeltek. Tenni kell valamit, hogy ilyen többé ne történhessen!" Lenne, aki azon gondolkodna, hogy történhet ilyen ott, ahol elvileg Isten jelen van. A templom idővel kiürülne, szép lassan mindenki hazamenne. A megterített asztalról pedig mindenki elfeledkezne. Nekem eszembe se jutna befejezni a megkezdett prédikációt.
Ki ennek a történetnek a főszereplője? Az, akiről Lukács egy szóval sem tesz említést, pedig minden sor róla szól. Annak, ami Tróászban ezen az estén történt, nem a gyülekezet, nem Eutikhos, de nem is Pál állt a középpontjában, hanem Krisztus. És mit tesz Pál? Nem engedi, hogy ez az események hatására megváltozzon. Az, hogy a fiú él, nem az ő érdeme, tudja jól. Az viszont, hogy mindannyian élnek, új élettel, egyedül Krisztus érdeme. És ez mindennél fontosabb. Nagyon leegyszerűsítve azt kell mondanom, Lukács leírása arról szól, hogy az istentiszteletünk középpontjában, bármi is történik, Krisztusnak kell állnia. Még a rendkívüli helyzetekben is. Ha tragédia történik, akkor is, ha csoda történik, akkor is. Nem engedhetjük, hogy a szenzációk elvonják a figyelmünket. Bármi is történik, vissza tudjunk térni hozzá.
A kísértő minden lehetőséget megragad arra, hogy elvonja a figyelmünket, de lássunk át rajta.
2./ Van még egy másik értelmezése is ennek a történetnek: valahol a lét nem lét, élet és nem élet kényes témáját is feszegeti. Ma sokféleképpen tudjuk meghatározni, hogy mi is az az élet. Hol kezdődik és meddig tart, mit lehet beleerőszakolni, mit lehet belőle elvenni. Vannak, akik élnek, vannak, akik vegetálnak, megint mások pedig kiélvezik minden pillanatát. Ebben a történetben ez a fiú meghal, majd megtörténik a csoda és kiderül róla, hogy él, mert a lelke benne van. Tehát: akkor élek, ha a lelkem bennem van, a helyén van, funkcionál, betölti a rendeltetését. Lélek nélkül lehet vegetálni, halottnak lenni, de igazán élni, nem hiszem. Tehát, amellett, hogy próbálom védeni és karban tartani a testem, egészségesen táplálkozom, mozgok az idő előtti halált csak akkor tudom elkerülni, ha a lelkem bennem van. Épen és sértetlenül, nem el és megrontva, hanem úgy ahogyan azt egyszer, még a teremtés hajnalán Isten nekünk adta. Vonatkozik ez a pillanatnyi helyzetre, világra – menekültekre – félelmekre – holnapra. Mind ehhez pedig szükségem van Jézus Krisztusra, aki képes megtisztítani a lelkem, és helyre tenni bennem, oda ahol eredetileg is lennie kellene. A testünk is fontos lehet, de legfőbb értéke, hogy otthont ad a benne lévő léleknek.
Addig igazán élő test a test, amíg lélek van benne. Sajnos sokszor az életünk is hasonló feszültségekkel jár: annyi lélektelenség van a világban, annyi léleknélküli emberrel találkozunk! A teste még jár, a teste még beszél, a teste még cselekszik, de már "csak a teste"... Jó újra felfedeznünk: ha a lelke még benne van, az élet új távlatai nyílhatnak meg.
A régmúltba visszanyúló őstudás előbukkanásainak köszönhetően sok információhoz juthatunk: pld.: A bukovinai székely-magyarok hiedelme szerint a lélek elhagyja a testet alvás közben. „Ha valaki alszik, a lelke eltávozik, s amit álmában lát, arra a lelke által emlékezik vissza."
És minő véletlen, hogy valóban erre utalnak csodás magyar nyelvünk szólásai is: magán kívül van, önkívületben van, magához tér, el van ragadtatva, lelki szemeivel lát, stb. Érdekes módon ezen kifejezéseket maguk az orvosok is gyakorta használják, holott ők a lelki bajok kapcsán kizárólag az agyról beszélnek, és eléggé nyilvánvaló, hogy a paciensek agya aligha kerül a koponyájukon kívülre egy-egy önkívületi állapot során.
Egy nagyon jól író bencés paptól (Anselm Grün) olvastam,hogy a lelkünk kiáltását a legbecsületesebben a testünk adja elénk. Hiszen gondolkozásunkkal, érzéseinkkel sok mindent megmagyarázunk, túlokoskodunk. De a test megbetegedése segítség lehet abban, hogy megértsük belső igényeinket, szükségleteinket, hiányainkat. Amivel nem merünk szembe nézni. Van, hogy Istenre hívja föl egy megbetegedés a figyelmünket. Mert az egészség ajándék. Nem szükségszerűen mindennapos velejárója az életnek. Sokszor többet tanulunk egy átvonuló betegségből, mint az egészséges éveinkből. A troászi történetben mintha egy mai leírást látnánk. Tiszta és logikus. Utolsó este – hosszú prédikáció – fiatal igehallgató – elfáradó test – magasban ülve – kiesik. A lényeg mégis lelki, amit nem lehet kihagyni soha a számításból. „Ne zajongjatok, mert a lelke benne van." Ez a lényeg. Nem a hangoskodás. Nem a külső látványosság. Hanem a belső érték, a lélek, ami még benne van! Vizsgáljuk meg magunkat! Hol a lényeg/ünk? Bennünk? Adjunk esélyt arra, hogy lelkünk utolérje a hajszoltságban, rohanásban megfáradt testünket?
Mi hányszor helyezünk mást a középpontba? Nem is ilyen nehéz helyzetekben, hanem ennél sokkal hétköznapibb szituációkban. Hányszor hallottam már asszonyoktól, azért nem tudnak vasárnap az istentiszteletre jönni, mert ebédet főznek, és készíteni kell a heti elemózsiát a gyerekek számára. Vagy férfiaktól, hogy siessünk már, ne húzzuk az időt, ne maradjunk úrvacsorázni, mert mindjárt kezdődik a meccs. Kiragadott példák ezek, de mindenki behelyettesítheti azt, ami a saját életére érvényes. Ki vagy mi áll az istentiszteleted középpontjában? Ki vagy mi áll az életed középpontjában? ÁMEN