2014 szeptember 7

Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertya belet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg.
(Ésaiás 42,3)

Lekció: Lukács ev. 18. 9-14

Árvizek dúlnak az országban, a világban. Eric Fromm: „A történelemben először függ az emberiség fizikai túlélése az egyén gyökeres, lelki megváltozásától." Milyen furcsa felismerés. Évezredek óta ezt tanítja a Szentírás. - Ha nem változik meg az ember, az egyén gyökeresen, ha nem fordul oda az Istenhez, akkor semmi remény nincs arra, hogy a közösség, a társadalom, a nemzetek másképpen tudjanak élni.
Sors vagy gondviselés? – sorsát senki nem kerülheti el – vajon így van. – a kegyetlen sors-igazsággal szemben tehetetlenek vagyunk ?! Mindennek van kezdete és vége: az emeber elkészít magának egy szerszámot, egy eszközt – ezzel előbbre vigye a dolgát, - majd elromlik, hasznavetetlen lesz – eldobja.
A múlt század végén az emberi gondolatok, szándékok erősen bíztak az ember erejében, és a természetet leigázó képességében. Keleten és nyugaton egyaránt győzött az ember a természet erői fölött. Folyókat fordítottunk meg. Hegyeket hordtunk el, s tettük azt nyersanyaggá. Aztán egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a természeti erőkkel sem bírunk, hogy az ember minél inkább istenné akarta tenni magát, annál embertelenebb emberré vált. Amilyen mértékben hódította meg, és hajtotta uralma alá a földet, olyan mértékben, vagy még nagyobb sebességgel nőtt a lelki, és sokszor a fizikai nyomorúsága is. – A pusztítás nyomán természeti katasztrófák és lelki kiégések, meghasonlások jöttek.
Jékely Zoltán: Zsoltár özönvíz után
Ki Nap-szemeddel e gyász-földre sütsz,
Uram, tekintsd e letarolt vidéket!
Hajolj fölé s mint irgalmas becsüs,
mérd föl, amit az árva ember ellen
vad vizeidnek tombolása vétett!
Iszapba fult sokmilliárd kalász,
eper- és málnatő, jaj, hány kirothadt,
összeomolt hány vályogfalu ház,
gyümölcsfa hány pusztult, míg a szem ellát,
súlya alatt az öklelő haboknak!
Zsendültek itt valaha legelők?
Most éhes barmok kórót rágicsálnak.
Már nem lehet szomorubb temetőd,
mint e határ – e horda-járta síkság:
Mohács-mezeje az árvíz-dulásnak.
Sírni kéne, kőlépcsőn roskatag
baktatni végtelen bús körmenetben!
Ha Téged nem, minő hatalmakat,
imádságunk mily földi hivatalt vagy
micsoda bősz csillagórjást keressen?
Mert lásd, egy ember jár a sár-mezőn,
ekére dől, halad lova nyomában,
bomlottan néz maga elé, merőn,
sár-bocskorát kapdossa: túrja földjét
az újrakezdés ősi tébolyában.
Hányadszor is? Vezetted a rovást?
Nyugalma nincsen sem éjjel, se nappal.
S valaha lesz? Lankad szemlátomást.
De nem pihen – csupán az égre bámul,
s megtörli homlokát levett kalappal. A sors kikerülhetetln jelzése ez. Próbálunk mindig újrakezdeni, de nem biztos, hogy mindig sikerül.

Ésaiás kora: nádbotot használtak az emberek. Ha nád megrepedt veszélyessé vált: hasított, szúrt. – eltörték, eldobták az ilyet.
A mécses kanóca az olajból szeméttel telt meg, füstölni kezdett, csípte a szemet, a korom elmázolta a papiroszt – ezért kioltották, kicserélték, a régit eldobták.

Megreped mindig az ember élete, lelke Isten nélkül. Egyre hangosabban került és kerül elő most még inkább, mikor olyan sokan kilátástalannak látják a jövőt, nem csak itt, máshol is. Nem csak keleten, nyugaton is. Még nemcsak Közép-Európában, hanem más földrészeken is. Olyan megdöbbentő kérdésként jön elő, hogy van-e tovább. Lesz-e jövő? Egyáltalán, érdemes-e élni, s erre a világra gyermeket szülni, nemzeni?
Az ember istenné akart lenni a bűneset óta, s mivé lett? Lelkileg megrepedt náddá, és pislákoló gyertyabéllé - egy-egy családi tragédia, betegség, erőszak miatt, a szülők halála vagy egy betegség miatt vagy egy lelki, vagy éppen családi tragédia miatt. - hány gyerek szívén lett töréssé, amikor észre veszi azt, hogy a szülei egyre többet veszekednek - vagy amikor először hazudtak nekünk azok, akiket nagyon szerettünk. A repedések ott indultak el a lelkünkön. - Jön az ütés, és elindul egy hajszálrepedés a lelken, és jön a nyomorúság, a szomorúság és sokfajta rossz gondolat. A lopás, a hazugságok, a csalás, a parázna kapcsolatok.
Időnként Isten beleszól a dolgokba látható módon is. Megjelenik az Ő keze, sokszor ítélő keze, mint ahogy nagy büszkén kijelentették a Titanic-kal kapcsolatban, hogy ezt még az Isten sem tudja elsüllyeszteni. Az első útján a tenger mélyére süllyedt.

Isten szerint az ami jó szolgálatot tett nem szabad félredobni – mert abban benne van belefektetett munka és a vele végzett munka. Az embert, minket tekint így Isten.
Lehet így dolgozni az ÚR szõlõjében? Mint megrepedt nádszálak, s mint akik csupán a "füstölgéseikrõl", panaszaikról vehetõk észre? Mint akiknek a fényük kihunyt, s beköszöntött a rutinos egyhangúság: "dolgozom, kiteszem a lelkemet, de minek?"- érzése, fojtó, bénító szürkesége?
Nyissuk ki végre szemünket, s emeljük fel tágabb horizontra. Ne csupán önmagunkat lássuk, gondolván minden rajtunk áll, vagy bukik. Munkálkodik itt még Valaki, mégpedig egyáltalán nem a megszokott módon. Ilyen Mester nincs még egy. Nem veti szemétre a megrepedt nádat, nem adja a tûz pusztító martalékának. Látja a füstölgõ mécsest, s mégis bízik a fénysugár lobbanásában. Az élõ Isten az, aki munkálkodik szüntelen. Rámutat Szolgájára, akit azért küld, hogy megkímélje, megmentse, életre keltse a hasznavehetetlensége tudatában küldetését már- már végkép elvesztõ népét, választottait. Közel jön a megtört szívûekhez, a sebzett lelkûekhez, és megsegíti õket. (34. Zsoltár 19.-v)
A winchesteri katedrális nyugati oldalán van egy különleges ablak. Ha valaki jól megnézi az absztraktnak tűnő ólomüveg munkát, hamar rájöhet, hogy nem egy egységes műalkotást lát. Az ablak leglehetetlenebbnek tűnő részein, minden logikát mellőzve feltűnik egy-egy kéz vagy láb, itt-ott emberi arcra emlékeztető alakzatok, melletük és közöttük pedig ruhák rojtai és redőzetei láthatók. Nem volt ez mindig így. Az üvegablak a tizenhetedik században puritán csoportok rongálásának lett az áldozata. Az eszement pusztítás után a város lakói összeszedték, és jobb napokra várva féltve őrizték az üvegcserepeket. Amikor megnyugodtak a kedélyek, elővették az üvegeket, de sehogysem sikerült minden darabot az eredeti helyére illeszteni. Így keletkezett ez a furcsa-szép ablak, amelynek minden darabja eredeti, és amin mégsincs semmi a helyén.

Gyakran érezzük mi is, hogy "minden egész eltörött", kicsúszott lábunk alól a talaj, életünk mintha romokban heverne, s arra várna, hogy valaki jöjjön, segítsen, hogy minden olyan legyen, mint egykor volt.
Ady : -"Minden Egész eltörött, Minden láng csak részekben lobban...".

Megrepedt nádat nem tör el." Olyan csodálatos kép ez Jézusról. Nekünk az a bajunk, hogy a megrepedt nádat eltörjük. Nekünk a megrepedt nád egy értéktelen szemét.
Egyszer végignéztem a Bibliában, mennyi megrepedt nád-élet van. Ha az ember Péterre gondol, mennyire megrepedt nád volt és Kőszikla lett! Úgy érzem, hogy az Úr csak megrepedt nádakból építkezik. Nem is használhat másokat csak megrepedt nádakat.
Nem vagyok-e én olyan, hogy hamar eltöröm a megrepedt nádat? Olyan hamar ítélek. Ez a kép ahhoz hasonlít, amikor egy tárgyalás után az ítélet kihirdetésekor a bírónak kezébe adtak egy nádszálat, ha eltörte halált jelentett, ha nem, akkor életet. A bírónak ez a cselekvése, hogy eltörte a nádat azt jelentette: az illetot ki kell végezni.
De amikor az életem Jézus Krisztus kezébe kerül, nem ítél kárhozatra. Jól ismeritek a házasságtörő asszonyt, amikor odavitték Jézus elé, mindenki eltöri kövezzétek meg! Csodálatos, hogy az egyetlen aki nem töri el Jézus. Tudok-e így bánni emberekkel, hogy nem ítélem el őket. Mert az eltörés annyit jelent, kimondom az ítéletet: ez ilyen, ez visszaesett, ez rossz állapotban van. Olyan hamar eltöröm!
Azt hiszem hogy a másik dolog vele együtt jár, hogy a pislogó gyertya belet nem oltja ki." Vannak olyanok akik már pislognak, annyit jelent, hogy kezdődik bennük a hit. De van olyan, aki még pislog. A már pislogókat is a hívő ember olyan hamar kioltja. Milyen kegyetlen és kemény tud lenni az ember egy pislogó gyertyabéllel. Valahogy másként mond valaki valamit, mint ahogy mi megszoktuk, rögtön ott a gúnyos mosoly. Nincs benne rossz indulat, de mégis. Kioltják azt a pislogó gyertyabelet, ahelyett, hogy a két kezükkel védenék, ha ott volnánk mellette a teljes védő, megértő szeretettünkkel, nem aludna ki.
Jó volna körülnézni, nincs-e körülöttem pislogó gyertyabél és nem voltam-e úgy, hogy egy mondatommal azonnal eltapostam? Vagy nincs-e olyan körülöttem, hogy az Úré volt és elalvóban van? Már nem lángol, de még van benne egy kis élet. ÁMEN