2017 március 12

" Mindenestől megmutattam néktek, hogy ily módon munkálkodva kell az erőtlenekről gondot viselni, és megemlékezni az Úr Jézus szavairól, mert ő mondá: Jobb adni, mint venni." (ApCsel 20,35)

Lekció: V. Mózes 15, 1-11
Mindezekben megmutattam nektek, hogy milyen kemény munkával kell az erőtlenekről gondoskodni, megemlékezve az Úr Jézus szavairól. Mert ő mondta: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.”
Az évek során sokszor ért bennünket, egyházat az a vád, hogy mennyire anyagiasak vagyunk.
- mártir egyház - majd diadalmas egyház - majd uralkodó egyház - majd üldözött egyház - majd szolgáló egyház
A Szentírásban egészen más mércét állít elénk Isten, és mi ezt az egyedül helyes isteni mércét hirdetjük az embereknek. És nemcsak szánkkal hirdetjük, hanem tetteinkkel is megmutatjuk. Erről az isteni mércéről szeretnék bizonyságot tenni.
Az igeszakasz immár harmadjára említi az elengedés vagy nyugalom esztendejét. Isten most is, ahogy nagyon sokszor példát ad népének arra, hogyan kellene az embernek cselekednie embertársával. Illetve arra ad parancsot, hogy nekünk, embereknek a tette, a cselekedetei tegyék láthatóvá, jelenítsék meg, ábrázolják ki, és tegyék szemléletessé
azt a kegyelmet, azt a nagylelkűséget, ahogyan Isten kiárasztotta kegyelmét ránk. Isten egy olyan rendet alkotott melyben meg van a helye egyrészt az anyagi gyarapodásnak is, másrészt azonban meg van a helye a szegények védelemének, hogy számukra se váljon az élet reménytelenné. Hét évente meg van arra az esély, hogy minden elszegényedett ember újra kezdhesse az életét. Lehet, hogy valakinek nem jött össze a vállalkozása, túl sokat kockáztatott, vagy esetleg a rossz időjárás, vagy egy szerencsétlen tűzvész elpusztította mindenét. Hét évente új esélyt kap arra, hogy talpra álljon. A közösség pedig arra vállal felelősséget, hogy az, aki szerencsés, és folyamatosan gyarapodik a vagyona, az mégsem lesz annyira gazdag, hogy elfelejthesse embertársait. Ma sajnos nincs így, aki szegény, az rendkívül nyomorult, a gazdag pedig elképzelhetetlenül nagy gazdagságban és luxusban él. Istenünk olyan rendet adott népének, amelyben meg kell tanulni jót tenni egymással, meg kell tanulni adakozni a nincstelen számára.
Református egyházunk az anyagi javak kérdésében bibliai alapokon áll. És a gyülekezetben is ebben igyekszünk nektek példát adni, hogy nagylelkűségben és adakozásban mutassatok jó példát az emberek előtt. Szükség van a jó példára és a tanításra, mert az a helyzet ma, hogy az emberek többsége nagyon nem szeret adni, nem hajlandó adakozni. Sokan egyenesen fel vannak háborodva, ha az Egyház az adakozásról beszél.
A napokban olvastam egy interjút, ami Bagdy Emőke pszichológussal készült. Elmondja, hogy fogyasztói társadalmunkban a pénz túlságosan nagy szerepet tölt be az ember életében, és az emberek gondolkozását túlságosan meghatározza. Állandóan a pénz körül forog az emberek gondolata. Házastársak összevesznek azon, hogy ki mire költi a kevés pénzt, hogyan lehetne jobban spórolni, mire költsenek és mire ne. Ehhez még hozzáadódik a rendkívül nagy lakás- és autóhitel. Éppen ezért az emberek nagy része úgy gondolja, hogy nekik kellene pénzt kapniuk, és hallani sem akarnak arról, hogy akár egy fillért is önként ők adakozzanak bárki számára, vagy bármilyen célra. Bagdy Emőke azonban további nagyon fontos dolgokat is elmond az adakozásról. Amikor az ember eljut odáig, hogy önként adakozzon, akkor ez által nagyobb lesz az önbecsülése, megelégedett lesz, sőt öröm tölti el! Ahogy az Úr Jézus szavait idézi a Cselekedetek könyve: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.”
Igen, a modern lélektan tudományosan is bizonyítja, hogy amikor önkéntesen adok, adakozok, akkor boldogabb leszek. Amikor adok, akkor azzal építem a közösséget, akkor azzal egyre szorosabban bekapcsolódom egy közösségbe, egy közösség értékes tagja leszek. És ez fontos számomra, ezért is tudok egyre inkább örülni. Ezzel szemben, amikor nem akarok adni, amikor elfordulok a másik embertől, a szegény elesett mivoltáról nem veszek tudomást, azzal saját magamat rekesztem ki a közösségből.
A magány pedig boldogtalanná tesz és megbetegít. Azt is felismertea tudomány, hogy a hívő emberek, a vallásos emberek sokkal szívesebben adakoznak, sokkal inkább készek arra, hogy önként adjanak. Selye János a magyar tudós, aki felfedezte a “stressz” jelentőségét, hosszan fejtegeti, hogy aki jó, másokkal jót tesz, adakozik, azt az embert a HÁLA öleli meg.
-Képzelje, mama, egész éjjel le se hunytam a szemem. panaszolja a vő az anyósának. - Van ötezer lej adósságunk, és nem tudom, hogyan fizessük vissza. - Hát miért nem szóltál nekem, fiam? - Miért, mama talán adott volna ötezer lejt? - Nem, de egy altatót, azt igen.

Isten mindig gondoskodik rólunk, és nem kell félnünk a jövőtől. És itt természetesen bezárul a kör: Isten olyan rendet ad az ő népének, a benne hívő emberek, hogy hálás szívvel gondoskodjon a szegényről, ugyanakkor tudhatja azt, hogy Isten biztosan gondoskodik róla.

A hívő ember azért tud sokkal inkább adakozni, mert hálás Isten gondoskodásáért.
Hálás az Istentől kapott életért, egészségért, ruházatért, minden napi kenyértért, az autójáért és a házáért. Sőt, mindenért hálásak vagyunk, hiszen, tudjuk, mindent Istentől kaptunk. Mi Pál apostollal együtt valljuk: Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna? (1Kor 4,7) A krisztusi hit nélkül élő ember ezzel szemben úgy véli, hogy mindenért vért verejtékezve ő maga küzdött meg. És abból ugyan nem ad senkinek sem. Ez már önmagában is irigység. És sajnos azt tapasztalom, hogy ezt az irigységet vetítik ki ránk, istenfélő emberekre is, mintha mi lennénk a pénzsóvárak, a kapzsik, a másokat kihasználók.
Istenünk jó rendet adott a mi életünknek. Ha belehelyezkedünk ebbe a rendbe, akkor jó életet fogunk élni. Urunk nem azt akarja, hogy valahogyan túléljük a napjainkat. Nem arra teremtett bennünket, hogy egy szemet szemért, fogat fogért küzdelemben éljük napjainkat, hanem azt akarja bővölködjünk, és hálás szívvel másokkal is jót tegyünk. Legyünk tehát hálásak kegyelmes és gondviselő Istenünknek, de az Isten iránti hálánkat fejezzük ki a másik ember felé. Ez a szeretet cselekedete. Mert amikor szeretünk valakit, akkor nem a feleselegünkből adunk neki, hanem úgy adunk, hogy abból érezze és tudja, szeretjük őt. Ha szeretetből adunk, akkor készek vagyunk a sajátunkról is lemondani a javára. Urunk arra kér bennünket, hogy ne a bennünket érő rágalmakra figyeljünk, mert azok csak keserűséget okoznak szívünkben, hanem cselekedjünk nagylelkűen úgy, ahogy Ő kér bennünket, és akkor boldog és bővölködő életet fogunk élni. Ámen.