2017 január 1 Újév

“Legyen kegyelmes hozzánk az Isten, áldjon meg bennünket, és ragyogtassa ránk orcáját! Ismerjék meg utadat a földön, szabadításodat a népek között!” (67. Zsoltár 2-3)

Lekció: János 10, 11-18)
-háromszoros áldás. - mi is együtt könyörgünk a zsoltárossal, ilyen “háromszoros” könyörgéssel, amikor ugyanazért három formában, három kifejezéssel imádkozhatunk. Először, hogy legyen kegyelmes, aztán hogy áldjon meg minket, és végül ragyogtassa ránk orcáját: Isten jelenlétéről, odafordulásáról van szó.
Az első az áldás. Az, amit tapasztalunk, hogy Isten jelen van ajándékaiban. Jelen van a napfényben, a téli hidegben, ami megpróbálja és megerősíti az életet. Jelen van a születésben, és jelen van az elmúlásban. Jelen van a család örömében, a terített asztal áldásában, egyszóval ajándékaiban.
Áldás az, ami nélkül a bőség fárasztó, üres és hiábavaló, a gazdagság értelmetlen és akár megcsömörléshez is vezet. Hány embert látunk, aki vagyont szerzett, gazdagságot, csak az elmúlt esztendőkben is, és ha megnézzük magánéletét, tartását, emberi boldogságát, azt mondhatjuk, hogy ezek az értékek nem emelkedtek együtt az anyagiak emelkedésével, mert nem mindig tiszta az a kéz, amelyik nagyon teli van.
Áldás nélkül nem csak a gazdagság, de a munka és a teljesítmény is hiábavaló.
Emberek dolgoznak reggeltől estig, és amikor szembenéznek magukkal, azt kérdezik: miért is?
Áldás nélkül úgy járhatunk, ahogy az ismert keresztyén író Anthony de Mello kereskedője: egyszer egy ember elment a piacra kereskedni. Biciklijét, amivel ment letámasztotta a kerítésnek. Egész nap adott és vett, estefele elfáradva elhatározta, hogy haza megy. De, mint villámcsapás jött a gondolat, hogy reggel elfelejtette leláncolni a bringáját. - Hát azt biztosan ellopták - gondolta és szídta magát, hogy lehetett ilyen buta. Lázas sietséggel indult a hely felé, ahol a kerékpárját hagyta és lenagyobb csodálkozására bicikli ott állt a helyén. - Halleluja, köszönöm Istenem - milyen csodás Isten vagy -lelkendezett. Annyira tele volt hálával, hogy hazafelé megállt a templomnál hálát adni és megköszönni az Isten kegyelmét. Még a perselybe is tett néhány aprót. Aztán pár perc múlva kilépve a templomból és mit látott? Ellopták a bringáját.
Állandó a panaszkodás: Valami alapvetően hiányzik életemből, hiszen valami mindig hiányzik. Az élet nagyon ritkán teljes. Akkor is csak egy-egy pillanatig. A másodperc töredékéig, amikor elértünk valamit, amire régen vágytunk. Néhány percig, esetleg óráig, amikor a meghittség ajándéka megadatott nekünk, amikor egy-egy pillanatra átélünk valamiféle teljességet. De már ott és akkor jelen van a félelem, a szorongás: mi lesz, ha nem lesz? Hiány. Költségvetési hiány... szeretethiány... pénzhiány... boldogsághiány... egy jóbarát hiánya.... egy szeretett személy hiánya... alváshiány... gondolathiány... a remény hiánya... az egészség hiánya... szerelemhiány... törődéshiány... békességhiány... érzelemhiány... Istenhiány... Hiány.

Mert a munka is csak akkor ér valamit, ha áldás is van rajta. Isten jelenléte teszi értelmessé a munkát.
Egészen új szintű beteljesedést fogsz megtapasztalni, ha elkezdesz úgy tekinteni kenyérkeresetedre, mint Isten életedre vonatkozó tervének fontos részére. Jézus prédikált és gyógyított, de ezt Atyjától kapott munkának tekintette. Neked is így kell tekintened rá. Ahelyett, hogy a templomra úgy néznél, mint egy olyan helyre, ahol vasárnap délelőttönként találkozhatsz Istennel, lásd benne azt a helyet, ahol táplálkozhatsz, erősödhetsz, hogy aztán magaddal vihesd Isten jelenlétét a munkahelyedre.
Mindig csodálkozom, amikor emberek arról beszélnek, mennyire hiábavaló dolog a házimunka: a főzés, a mosás, mert minden nap újra kell majd kezdeni, holnap megint. Tapasztalataim, hogy aki Isten jelenlétében végzi azt, tudni fogja, hogy ezekkel az egyszerű műveletekkel is az ő világtervének véghezvitelében van jelen. Hiszen ő az, aki táplálja a családot, Ő az, aki fényt hoz abba a lakásba, ha valaki szépen kitakarítja azt. Ő az, aki gondoskodik az életről, mi emberek csak résztveszünk ebben: a kezünket, lábunkat, a szívünk szeretetét adjuk hozzá.
Áldás tehát annyi, mint Isten jelenléte, a legegyszerűbb és legköznapibb dologban is.
Mi az Isten kegyelme? Tudni, hogy ami tőle van, az valóban jó, és hogy a földi életünk nem a semmin épül, hanem az ő állhatatos hűségén. Tőle jövünk és hozzá megyünk egyszer majd haza. Amikor azt kérjük, hogy legyen kegyelmes hozzánk Isten, akkor szinte úgy bújunk hozzá, mint a gyermek szüleihez. Ezt a jóságos közelséget, mindenen felülemelkedni tudó magasabb bölcsességet, az atya szívének a szeretetét nevezhetjük kegyelemnek. Raymond Edman mondta: "Sose kételkedj a sötétben affelől, amit Isten mondott neked a világosságban."

És a harmadik változata ugyanennek, a kegyelemnek és az áldásnak, hogy “ragyogtassa ránk orcáját”. Olyan ez, mint amikor sok felhős, ködös nap után, egy hosszú tél után egyszer csak kisüt a nap, és eljön a tavasz. “Isten arca” ritkán ragyog ránk. Amikor ő felénk fordul, arcát ránk ragyogtatja, akkor egyszerre kivirágzik életünk, egészséges a testünk, boldogok az emberi kapcsolataink, van értelme a munkának. De ha baj és betegség lenne is rajtunk, azt is megértjük, elfogadjuk, mert megtaláljuk benne az üzenetet. Amikor Isten “felénk fordul”, akkor életünkben ilyen nemesedések, belső növekedések történnek. Ez mindig az ő jelenlétének következménye.
Ahol ő jelen lehet, ott így boldogok az emberek, és így viselik a boldogtalanságot is.
Legyen hát kegyelmes hozzánk Isten, áldjon meg bennünket, és ragyogtassa ránk orcáját. Íme a hármas-egy könyörgés, mely különböző módokon egy és ugyanazt kéri: hogy ő jelen lehessen.

A gyakorlati következményei “Hogy ismerjék meg utadat a földön, és szabadításodat a népek között.” - először ismerjük meg az ő útját. Éspedig úgy, ahogy ő mondja: a földön. Sokszor azt hisszük, hogy az ő “útja” csak az égben van. Emberi életünk folyamatos tévelygés nélküle, és ne higgyük, hogy eltévedni csak erdőben, külföldön, vagy messzi idegenben lehet. Láttam már eltévedni embereket odahaza. Láttam eltévedni embert úgy, hogy ki sem lépett lakásából évekig. De beletévedt egy gondolatba, egy betegségbe, beletévedt a tévéjébe, beletévedt a maga tehetetlenségébe. Otthon is el lehet tévedni! Útaid Uram, mutasd meg, hogy el ne tévelyedjem-ezt énekeltük az előbb. És van-e ennél fontosabb imádság? Vagyis aki az ő útján jár, az őrá biztosan számíthat, kegyelmére és hűségére.
Igaz, hogy ez keskeny út, s nem is könnyű bejutni rá. Egyáltalán, elkezdeni is nehéz ezen járni, hiszen szoros kapu van az elején, ahol az embernek be kell menni. Döntést kell hozni: bemegyek vagy sem. S ráadásul kevesen vannak, akik megtalálják. De az életre visz, és egyedül ezen érdemes járni.
Mi mást kérhetnénk újév reggelén, mint hogy ne a magunk, hanem az ő útjain járhassunk a most kezdődő évben. Legyen ez imánkká ma, és az év minden reggelén: Útaid Uram, mutasd meg, hogy el ne tévelyedjek! Aki így könyörög, az valóban Istenre hagyja magát, az ő vezetését keresi és követi, s az ő útján járva tényleg nem fog eltévelyedni olyan utakra, amiket később meg kellene bánnia.

- megismerjük az ő szabadítását is -ígéri nekünk. Isten szabadít! Ez az ő legfontosabb tevékenysége. Miért ne tenné velünk is? Eljön az ő szabadítása! A “naptámadat magasságából” meglátogat! Egyszer csak felkél szabadítása, mint a felkelő nap. Felébredünk egy reggel, és megszabadulunk megkötözöttségünktől. Nincsen többé ott a félelem, a tüske, a szenvedély: meglátogatott bennünket az Úr szabadítása.
Bekopog az ablakunkon, ahogy az áldott reggeli napfény, benéz a szívünkbe, mint a nappali világosság és azt kérdezi, hogy hát ez a sötétség mit keres itt? Oszlatva lelkünk “barna gyászát” – mint a költő mondja (Fazekas István: Karácsonyi séta hóesésben). Oszlatva egy eszelős ragaszkodásunkat egy téves szándékunkhoz, megrögzöttségünkhöz, egy téves elkötelezettségünkhöz, talán egy gyűlölködéshez. Egyszer csak bevilágít szívünk cellájába, és előcsalogat minket a napfényre. Mert ő tényleg nem akar meghagyni senkit rosszkedvében, keserűségében, elhagyatottságában. Nem akar meghagyni egyetlen embert sem bűnében, vagy mulasztása terhelő emlékében. Mindegy, mi van múltjában.
Áldást kértünk újévi istentiszteletünkön. Valóban ezt kívánjuk egymásnak és magunknak is. Adja meg imánkra Isten ezt a “háromszoros” áldást: legyen hozzánk kegyelmes, áldjon meg bennünket, és ragyogtassa ránk orcáját. Mind a három azt kéri, amit Jézus így fogalmaz: “Ő mibennünk, mi őbenne.”
A gyakorlatban pedig ez következik ebből: Hol van a te utad, melyik az, szeretnénk azon járni! Aki csak egy lépést is tesz majd ezen az úton – tapasztalatból mondom- csodálkozva fogja észrevenni az ő végtelen nagy szabadító hatalmát. Erre segítsen minket a most következő év minden napján Urunk, és így nyugodjon meg rajtunk az ő háromszoros áldása. ÁMEN