2016 november 27 Advent I.

"Ne legyetek restek, hanem követői azoknak, akik hit és békességes tűrés által öröklik az ígéreteket." (Zsidó levél 6,12)

Lekció: Lk. 1: 13, 18-25

- ki ne szeretne angyal lenni? Az angyalok világa ugyanis nagyon érdekel mindenkit. Soha nem láttam még gyermeket érdektelenül csöndben maradni annak a kérdésnek a hallatán, hogy: Ki szeretne a saját szemével látni egy angyalt? S valljuk be, a mi szívünk is hevesebben verne, ha most azt mondanám, hogy a mai napon egy igazi angyal fog ellátogatni templomunkba.
Felolvasott igénk tanúsága szerint Zakariás pap látott egy igazi angyalt, méghozzá Gábriel angyalt, aki egy óriási örömhírt hozott neki. Azt mondta: teljesül régi nagy vágya, gyermeke fog születni. Zakariás azonban nem tud hinni az ígéretnek, és így Gábriel kénytelen azt mondani neki, hogy amiért nem hitt, egészen addig meg fog némulni, amíg az ígéret be nem teljesedik. A büntetés pedig jogos, Isten gyermekének ugyanis tudnia kell az ígéretben bízni, vagyis a láthatók helyett a láthatatlanokra nézni. Pontosan ez a lelki alap ugyanis a hívő ember többlete, s most advent első vasárnapján jó nekünk is megvizsgálnunk, hogy ezen áll-e az életünk. Az alapnélküli, vagy rosszul megalapozott életünkben elkezdhetünk arra építeni, amire tényleg lehet: az ő ígéreteire.

1. - az ígéretből élés olykor még komoly hitű emberek életében is döcögve megy, amint azt Zakariás pap példája is mutatja. Azért van ez így, mert a hívő ember két ország polgára egyszerre: ezé a földi országé, ahol élünk, dolgozunk, küzdünk és remélünk, és Isten országáé, ami „nem szemmel láthatóan jön el”. Emberi gyengeségünk része, hogy a külső, szemmel látható valóság nagyon fontos mindnyájunknak, emiatt pedig a legtöbbször a szívünk bizonyosságát is a világból, kívülről várjuk. Örülünk, amikor igazolva látunk egy-egy várakozásunkat, amikor az élet dolgai úgy alakulnak, ahogy elképzeltük, hittük, reméltük; és szomorkodunk, amikor feltételeztünk valamit, számítottunk valamire, hittünk a beteljesedésében, de nem úgy lett. Ilyenkor gyakran elbizonytalanodunk, elveszítjük a kedvünket, néha pedig még meg is rendülünk.
Egy angyali történet: két utazó angyal megállt, hogy az éjszakát egy tehetős család házában töltse el. A család udvariatlan volt, és megtagadta az angyaloktól, hogy a nagy ház vendégszobájában pihenjék ki magukat. Ehelyett egy kis helyet kaptak a hideg pincében. Amikor kinyújtóztak a kemény padlón, az idősebb angyal meglátott egy lyukat a falon és kijavította azt. Amikor a fiatal angyal kérdezte, miért, az idősebb angyal így felelt: A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak.
A következő éjjel mindketten egy nagyon szegény, de vendégszerető paraszt és felesége házában pihentek. Miután azt a kevés ételt is megosztották velük amijük volt, átengedték az angyaloknak az ágyukat, ahol ők jól aludtak. Amikor a következő napon a nap felkelt, az angyalok könnyek között találták a parasztot és a feleségét. Az egyetlen tehenük, aminek a teje az egyetlen bevételük volt, holtan feküdt a mezőn. A fiatal angyal dühös lett és kérdezte az idősebbet, hogyan hagyhatta, hogy ez megtörténjen.
Az első embernek mindene megvolt, mégis segítettél neki - vádolta. A második család szegény volt és hagytad, hogy elpusztuljon a tehenük.
A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak - mondta az idősebb angyal. Amikor a nagy ház hideg pincéjében pihentünk, észrevettem, hogy a falon lévő lyukban arany van. Mivel a tulajdonos olyan mohó volt és nem akarta megosztani szerencsés sorsát, betapasztottam a falat, hogy ne találhassa meg. Amikor az utolsó éjszaka a paraszt ágyában aludtunk, jött a halál angyala, hogy elvigye a paraszt feleségét. Helyette odaadtam a tehenet. A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak. Néha pontosan az, ami történt, ha a dolgok nem olyannak mutatkoznak, aminek kellene. Ha bízol, csupán arra kell hagyatkoznod, hogy minden eredménynek megvan az előnye. Amíg nem telik el egy kis idő, ezt nem veszed észre. Néhány ember eljön az életünkbe, aztán gyorsan elmegy. Néhány ember barátod lesz és marad egy kicsit, gyönyörű nyomokat hátrahagyva a szívünkben. A tegnap történelem. A holnap misztérium. A ma ajándék.
Az „adventi leckénk” ma éppen ez: megtanulni várni, türelmesnek lenni, hinni azt, hogy az Úr tényleg eljön, és nem késik el az ígérettel.

Ugye el tudjuk képzelni, milyen hosszúnak tűnhettek az évszázadok, amelyek során a zsidók várták a Messiást! Volt benne testvérháború, száműzetés, a templom lerombolása, megszentségtelenítése, sok-sok keserűség és könny, úgyannyira, hogy még a lelki emberek, egy Zakariás pap is elfásult belülről. Igen, ígéretből élni nem magától értődő, nem természetes dolog, hanem inkább lelki készenlét, éberség, s legfőképpen hit dolga. Kezdjük hát el legyőzni magunkban a fásultságot, közömbösséget, kiüresedettséget; látva azt, hogy bár megvannak az ígéretből élés nehézségei, de ezek nem legyőzhetetlen nehézségek. A hit döntését kell meghozni hozzá, vagyis szívünknek meg kell nyílnia Isten számára. Ezzel a lélekkel tud újraalapozódni az emberi élet, így imádkozva tud bizonytalan földi életünk elkezdeni azokra az alapokra épülni, amik meg nem rendülnek: Isten ígéreteire.

2. - mi az ígéret lényege: a megújulás. Isten megújító erő is, nem csak teremtő akarat. Ő nem csak egyszer alapozta meg a világot, hanem bennem és bárki másban ma is újra meg tudja és meg is akarja alapozni a világot. S azok az emberek, akik az ő végtelen nagy türelmében, kegyelmében újra alapot találnak a lelkük és életük számára, akik valóban elkezdik életüket az ő ígéreteire építeni, azoknak az embereknek elkezd megújulni az élete. Az emberi kapcsolataik, a munkastílusuk, a szabadidejük, a pénzgazdálkodásuk, a rokonaikkal való kapcsolatuk, a jövőhöz való viszonyuk.
Ezért jött Jézus, hogy elkezdjünk ismét ígéretből élni, és megújuljon mindaz, ami elromlott. A hitetlenséget váltsa fel az élő hit. Vagyis legyen ez az advent a megújulás ideje!

3. az ígéretből élés egyik gyümölcse: a türelem. Ebben a ma elkezdődött adventben tanuljunk meg – legalább egy kicsit – türelmesnek lenni egymással! Igen, azt mondtam: egy kicsit, hiszen lássuk csak be, hogy nem az a baj, hogy nincsen nagy türelmünk, hanem az, hogy a legtöbbször még egy kicsi sincsen. Pedig ha egy-egy feszült pillanatban nem vágnánk azonnal vissza neheztelve, hanem csak pár másodpercnyi türelmünk lenne, amíg lecsillapodik a szívünk, akkor már csodák történnének a mindennapokban. Akkor az édesanyák keze alatt sokkal több türelmes gyermek nevelődne, és a felnövekvő új generáció nem akarná felfalni az egész világ minden örömét és élményét azonnal. Akkor fiatal házasságok nem hullanának szét két-három év után, hanem a párok megvárnák míg szépen összecsiszolódnak egymással. Munkahelyeken természetessé válna, hogy emberek segítenek egymásnak. Szenvedélyek rabjai elviselnék azokat a nehéz pillanatokat, amikor a kísértés közel jön hozzájuk. Sőt, azt kell mondjam, hogy türelem által, még a leghétköznapibb perceink is ünnepivé, emelkedetté válhatnak. Hadd mondjak el ennek jobb megértéséhez egy rövid történetet!
Egy keresztyén New York-i taxis története:
„Megérkeztem a címre, és dudáltam. - az utolsó fuvarom volt aznap, végül leparkoltam, felsétáltam az ajtóhoz, és kopogtam. Máris – felelt valaki gyönge hangon. Hosszú szünet következett, majd kinyílt egy ajtó. Egy kis termetű, legalább 90 éves nénike állt előttem. Kis műanyag bőrönd pedig mellette. Kivinné a csomagomat a kocsihoz? – kérdezte. Megfogta a karomat, lassan sétált az autó felé, folyton csak köszönte a kedvességemet. Ez semmiség – mondtam neki – próbálok úgy bánni az utasaimmal, ahogy szeretném, hogy az én családom tagjaival is bánjanak mások.
Ó, ön olyan jó lelkű – mondta. Mikor beszálltunk az autóba, megadta a címet, és megkérdezte, hogy nem mehetnénk-e az alsóvároson át. Nem az a legrövidebb út – feleltem gyorsan.
Ó, nem bánom – válaszolt ő – nem sietek. Egy elfekvőbe megyek végül is. Senki nem él már a családomból – folytatta halk hangon. Lopva oldalra nyúltam, és kikapcsoltam a taxiórát.
A következő két órában keresztül-kasul autókáztuk a várost. Megmutatta azt az épületet, ahol valaha liftkezelőként dolgozott.
Áthajtottunk azon a körzeten, ahol férjével első közös éveiket töltötték. Elvezetett egy bútorraktár elé is, amely valaha bálterem volt, és ahová ő is gyakran eljárt táncolni.
Egyszer csak megszólalt: Fáradt vagyok, most már menjünk! Amikor odaértünk az idősek otthonához és bekísérve leültettem őt a váróban, megkérdezte: mennyivel tartozom? Semmivel – feleltem. Szinte gondolkodás nélkül előrehajoltam és megöleltem. Ön pár boldog órát szerzett egy öregasszonynak – mondta. Köszönöm. Megszorítottam a kezét, majd kisétáltam. Egy élet záródott le azzal a hanggal.
Céltalanul cirkáltam mindenfelé a városban gondolataimba merülve. Mi lett volna, ha az az asszony egy mérges sofőrt fog ki, vagy egy olyan valakit, aki már türelmetlenül várja a műszak végét?

Arra vagyunk beállítva, hogy az életünk nagy dolgok körül forogjon. De a nagy pillanatoknak gyakran tudatára se ébredünk, mert szépen be vannak csomagolva olyan eseményekbe, amelyeket a többség lényegtelennek tart.”

Nekünk most, amikor mulandóságunk, vagy szeretteink mulandósága jut eszünkbe, az örökkévalóság távlata jelenhet meg szemünk előtt.
Igen, azt kell mondjuk, sokkal áldottabbak lesznek hétköznapjaink, adventünk, ha Isten ígéretei lesznek életünk alapjai. Mert bár ennek az életnek is vannak nehézségei, s folyamatos megújulást igényel, de az ezáltal bennünk kimunkálódó Lélek gyümölcse, a türelem egyre hasonlóbbá tesz bennünket ahhoz, akit követni igyekszünk, aki a mi Urunk, Jézus Krisztus. Ámen.