2016 január 1

"Nékem cselekednem kell annak dolgait, aki elküldött engem, amíg nappal van: eljő az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhatik." János ev. 9,4

Jézus egy születésétől fogva vak emberrel találkozott. A tanítványok teológiai vitába kezdtek: vajon ki vétkezett, ez-é, vagy ennek szülei, hogy íme, vakon született a szerencsétlen?
Kétségtelenül érdekes téma a filozofálni, vitatkozni de ezzel még ezen az emberen nem segítenek, neki magának semmi haszna abból.
Nem is megy bele Jézus a vitába, egyetlen mondattal félreteszi az egész elméleti kérdést, és hozzáfog a cselekvéshez, mondván: "Nékem cselekednem kell annak dolgait, aki elküldött engem, amíg nappal van: eljő az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhatik." Mintha azt mondaná: az élet nem filozófia, hanem munkálkodás!
Jézus mindig a leghatározottabb, a legkonkrétabb hivatástudattal járt ezen a földön - előre elkészítette egész üdvtervét - egy láthatatlan menetrend szerint haladt. Néki volt a legtöbb tennivalója, és mégsem sietett sohasem - sohasem látszott, hogy lázas, sürgő-forgó sietségben volna.
De még Ő is érezte a feladata elvégzésére kiszabott idő rövidségének a sürgetését, mennyivel inkább kell éreznünk nekünk, akik még csak nem is tudjuk, mekkorára szabatott ki az idő a számunkra. Egy dolog kétségtelen: ez az Ige ránk is érvényes. Senki sincs csak úgy véletlenül e világon! Minden ember Isten küldötte! Istennek minden ember életével célja van! Céltalan élet nincs is egyáltalán, legföljebb olyan, amelyik ezt az Isten által rendelt célt nem ismerte még föl a maga életében.
Minden ember a jézusi szellemiség képviselője, munkatársa, akivel együtt végzi tovább Isten az embereket és a világot gyógyító, segítő, áldó munkáját.
Ha bányában dolgozik valaki, vagy íróasztal mellett, vagy ha kórházi ágyon fekszik, vagy vidám társaságban szórakozik szilveszterkor, ha börtönben ül, vagy az iskola padjaiban: hiheti bátran, hogy oda is Isten küldte. Ott is van Istennek olyan dolga, amit éppen neki kell ott megcselekednie! Bármilyen életpályán működő ember, bármilyen életkörülmény között élő ember megtalálhatja legfőbb hivatását abban, hogy ott, ahol éppen van, Krisztus szellemének a megtestesítője.
A mi Istentől rendelt feladataink elvégzéséhez csak egy nappalunk van. Egy nappalnyi időnk! Ez a nappal a földi életünk idejét jelzi.
Egy nappalnyi idő bizony rövid idő, nagyon hamar eltelik napkeltétől a napnyugtáig! És meghatározott idő: ha a nap már lefelé halad, nincs olyan hatalom a világon, ami meghosszabbíthatná állását akár csak egy pillanatra is. És az a munka, amit el nem végeztünk nappal, örökre elvégezetlen marad. Mert ha eljő az éjszaka, senki nem munkálkodhat többé.
Egyikünk sem tudja, hol tart a nappala, emelkedőben, delelőn vagy lenyugvóban, mennyi ideje van még a sötétség beálltáig.
Mennyi kétségbeesett erőfeszítést teszünk az idő megállítására! Az egész kozmetika nem egyéb, mint kétségbeesett küzdelem a ránk szürkülő este ellen! Csak a mámoros jókedv áltatja magát azzal, hogy "sosem halunk meg!" De maga sem hiszi, hogy igaz, amit mond! Sőt azért mondja csak, mert szeretné feledtetni önmagával is, hogy a vidám percek, az életórák veszedelmesen futnak tovább. Hiába igyekszünk azt a látszatot kelteni, mintha mit sem múlt volna az idő fölöttünk. Hiába nem akarunk gondolni sem rá, tudjuk, érezzük, látjuk, hogy egyre fogy a nappalunk, megyünk az este felé!
Mennyit végeztünk el vajon abból, amit a nappalunk mostani szakaszáig bízott ránk Isten? Mire volt jó a munkánk? Csak öregített, csak kifárasztott, csak kenyérhez juttatott, vagy volt valami olyan értéke is, amit a mennyben tartanak nyilván? Csak olyan dolgokat végeztél-e, amiket bárki más is elvégezhetett volna a helyedben, talán még jobban is, mint te, vagy pedig olyat is, aminek a cselekvésére speciálisan téged küldött Isten? Olyan ember voltál-e csak, akiből tizenkettő tesz ki egy tucatot, tehát akár ne is lettél volna, vagy gazdagodott ez a világ általad örömben, szépségben, jóságban, szeretetben? Ráértél-e törődni a gyermeked lelkével, a hitvestársad szívével?
Egy ismerősöm hosszú, kínos, válságos betegségen esett át az elmúlt évben. Elmondta később, hogy amikor a legválságosabb volt az állapota, az a gondolat okozta neki a legnagyobb fájdalmat, hogy de sok mindenről nem beszélt még a feleségével és a gyermekeivel, ami az egy szükséges dologra vonatkozik. És íme, most esetleg elkésik vele örökre!
Egyszer haldoklóhoz hívtak kórházba. Azon volt kétségbeesve szegény, hogy íme, elmúlt, elfutott az élete, és ő most látja csak, hogy sem Istennek nem adta meg, ami Istené lett volna, sem az embereknek, amivel tartozott volna. Én már sokszor láttam, milyen rettenetes ez a késő bánat! Amikor a múló idő viszi magával a ki nem használt alkalmakat!
Egyszer egy híres multimilliomos halt meg. Sokat beszéltek róla még idegen társaságokban is. Valaki megkérdezte: "Nem tudjátok, hogy mennyit hagyott hátra?" Valaki megszólalt: "Mindent az utolsó fillérig!"
Valaki, aki igen viharos élet után, nagy vargabetűvel tért meg végre Istenhez, megtérése után hallgatta egyszer egy olyan régi barátja bizonyságtételét Krisztusról, aki már azelőtt is hívő ember volt. Szemrehányón így szólt ez az újonnan megtért ember a régi hívőhöz: "Hát te miért nem szóltál nekem minderről még diákkorunkban?"
Hoztál-e az elmúlt esztendő folyamán valakit ide Krisztushoz? Van-e valaki, aki tőled hallotta meg, rólad látta meg, kicsoda Jézus? A kezeden átmenő pénz növelte-e Isten nevének a dicsőségét? Az idő múlik, nem lehet föltartóztatni a napot. Az élet csak egyszer adott alkalom, s ha nem használjuk ki, nincs rá lehetőség, hogy újra éljük. Bárhová tekintünk, mindenünnen elénk mered az irgalmatlan figyelmeztetés: sokkal később van már, mint hiszed! Érzitek-e, a múló idő milyen sürgetve figyelmeztet: "Vigyázzatok, mert eljő az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhatik".
Isten mindenkinek a nappalát olyan hosszúra mérte ki, hogy éppen elegendő legyen azoknak a dolgoknak a megcselekvésére, amikre küldötte. A kegyelem, a hűség Jézus Krisztusért és Jézus Krisztus által van.
Egy pogány bölcselő, Marcus Aurelius mondotta egyik művében: Ne tégy úgy, mintha ezer éved volna az életre! Csak egyetlen nappal az élet!
Valaki egyszer a zsebórájára a lenyugvó nap képét festette rá ezzel a fölírással: "eljő az éjszaka!" Így emlékeztette mindig a múló idő az élet rövidségére és feladatai elvégzésének a sürgető szükségességére. Ámen