2015 november 15

Tartozunk pedig mi az erősek, hogy az erőtelenek erőtlenségeit hordozzuk, és ne magunknak kedveskedjünk.
Mindenikünk tudniillik az ő felebarátjának kedveskedjék annak javára, épülésére.
Mert Krisztus sem önmagának kedveskedett, hanem amint meg van írva: A te gyalázóidnak gyalázásai hullottak reám.
Mert amelyek régen megirattak, a mi tanulságunkra irattak meg: hogy békességes tűrés által és az írásoknak vígasztalása által reménységünk legyen.
A békességes tűrésnek és vígasztalásnak Istene pedig adja néktek, hogy ugyanazon indulat legyen bennetek egymás iránt Krisztus Jézus szerint:
Hogy egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek az Istent és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyját.
Azért fogadjátok be egymást, miképpen Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére. (Róma 15, 1-7)

Lekció: Róma 1, 8-16

- egy lelki betegségről és abból való gyógyulásról szeretnék beszélni, amiben ma talán a legtöbb ember szenved a világon: a magányosság érzéséről - a magány a mai kornak titkos sebe, és nem beszélünk róla szívesen.
Határoljuk el egymástól az egyedüllét és a magány fogalmát. Ennek a kettőnek lényegében véve semmi köze egymáshoz. Nem minden egyedül élő ember magányos lélek és fordítva. Lehet valaki olyan egyszál egyedül a világon, hogy senki hozzátartozója nincs; nincs senki, aki hazavárja, aki este jóéjszakát kívánjon neki, és mégse magányos. Ilywn volt Pál apostol is. Viszont lehet valaki belsőleg rettenetesen egyedül, mégha népes, zajos, családi, vagy baráti kör veszi is körül. Az egyedüllét nem tragikus, a magány igen!
Az egyedüllétben sok jó is lehet. Nietzsche az egyedüllétet a bölcs ember menedékének nevezte.
Az egyedüllét néha áldás is lehet: ott jut el az ember mélyebb önismeretre.
A legnagyobb szellemi nagyságok mindig keresték az egyedüllét alkalmait. Keresztelő János, Jézus. Az egyedüllét a személyiség kibontakozásának a feltétele, a teremtő "én" titkos műhelye. Az egyedüllétben talál az ember mindig újra önmagára. Az egyedüllét fizikai állapot, a magány pedig lelki állapot.
A magány azt jelenti, hogy a kapcsolat a másikkal megszakad; mégha fizikailag együtt is van a másikkal, mégha beszél is vele, mégha egy asztalnál ül is a másikkal, nem jut el igazán - lelkileg - a másikhoz, a másik lelkéig, - mégha közel van is hozzá. Talán a férje, vagy gyermeke, még sincs igazán köze hozzá, közössége vele, - mégha népes nagy találkozón vesz is részt, sohase találkozik igazán a másikkal.
Istennek szava: "Nem jó az embernek egyedül lenni." Itt az egyedül a magányt jelenti. A másiknak a hiányát. Mert az ember a másik számára van teremtve, a másikra nézve, - az egész emberi lét a másikra, a másikhoz való viszonyulásra van beállítva. Az ember nem elég önmagában, az embernek a másik ember a kiegészítője, a másik által válik teljes emberré. Miként a függőhidat két pillér tartja, és ezáltal kapja meg a szükséges feszültséget, így függ az egész emberi lét az "én" és a "te" között. Csak a "te" által lehet az ember igazán "én".
A magány képes megölni minden pillanatot, ami valamit jelenthet egy ember belső ereje szempontjából. A magány az Ördög aljas, irgalmatlan és saját magán jól kipróbált fegyvere. A magány nem egyedüllét.
Ismerek egy történetet, amikor egy kislány odamegy egy emberhez, aki egyedül ül egy padon. "Te így vagy mindig, így egyedül?" kérdi. "Tudod, van ennél rosszabb is." Jön a válasz. "Rosszabb? Az hogy lehet?" Csodálkozik a kislány. "Úgy, hogy amikor nem vagy egyedül, akkor is egyedül vagy."
A történet folytatódik, de itt mo st ez a lényeg. A magány belül van. Nincs élet, csak gépies rutin. Ösztön és kedvtelen feladat-végrehajtás. A magány elhiteti, hogy nincs miért, kiért bármit is csinálni, vagy jól csinálni. Ilyenkor kezdünk megfulladni, feladni, kapkodni, gondolkodás nélkül beszélni, vagy tenni valamit. Burnout jelenség.
Paulo Coelho irja: Az emberi lény ugyanis el tud viselni egy hét szomjazást, két hét éhezést, és akár évekig elviseli, hogy nincs fedél a feje fölött, de a magányt nem viseli el. Minden kín és minden szenvedés közül a magány a legrosszabb.
Minden ember egyik legmélyebb szükséglete, hogy szeressék. A magány pusztító lehet. Egy tizenéves lány írta a facebookon: Az utóbbi évben három barátom kísérelt meg öngyilkosságot. Elegük lett az életből. A világ kezdte őket felemészteni, így végül egyedüli menekülési lehetőségnek a halált látták. A magányosság általános jelenség. Ismerőseid közül is biztos többen szenvednek tőle. Ürességgel, halálfélelemmel, szeretet és megértettség utáni éhséggel jár. Lehet milliónyi barátod, és mégis gyötörhet a magány. Lehetsz a legszebb, legnépszerűbb és legsikeresebb ember a földön, és ennek ellenére is magányos. Stár jelenség.
A magányos embereknek szeretetre van szükségük: forró, áradó szeretetre. A szeretet megöli a magányt. Ez a szeretet Istennek és Fiának, Jézus Krisztusnak szeretete.
Gabriel García MÁRQUEZ > SZÁZ ÉV MAGÁNY: Macondo, egy képzeletbeli, szinte meseszerű városka az őserdők mélyén, ahol a Buendiák évszázados történetét figyelemmel kísérhetjük. Az "ősszülők" és hat generáció küzdelme az emberi létért, harca a magány és a sivár, céltalan élet ellen - ez a regény cselekménye. Meseszerű, elemek sora népesíti be a család életét, a hagyományok születésének és megszűnésének lehetünk tanúi. - játékos és megrendült szemléje azoknak az emberi adottságoknak, amelyek gyönyörű seregével elűzhetnénk a magányt, s melyeket eddig még nem tudott igazán győzelemre vinni az emberiség.
Az egyetlen igazi veszély: a magányosság. Igazán csak az elreteszelt ajtók és a zárt szívek veszélyesek. Amire Márquez figyelmeztetni akar: minden eszközt jónak kell találnunk, ami együtt tartja az embereket.
A Delphoi Templom homlokzatának élő kövébe vésve, egy régi szállóige kijelenti: „HOMO NOSCE TE IPSUM"... Ember, ismerd meg önmagad ...
Egyedül lenni nem ugyanaz, mint magányosnak lenni. És egyedül lenni sem ugyanaz az egyedüllét érzésével. Láttam olyat, hogy egyes-egyedül volt a csillagos ég alatt, a kerek világon, árvaházba nőtt fel, sose ment férjhez, gyerekei se voltak, de nem tudta mi az, hogy magány.
Az ember általában két okból válik magányossá: ő válassza magának ezt, életútként, vagy életének kifürkészhetetlen szálai belevetik a magány megtapasztalásába. Több elözvegyült nőt és férfit láttam, aki társa halála után, úgy döntött, hogy nem választ új társat maga mellé. További életük jól alakult, tettek-vettek a ház körül, rendezték a megmaradt kertet, majorságot, néha meglátogatták az unokákat, volt, amikor egyedül töltötték az ünnepeket, nem panaszkodtak, tették a dolgukat. Látszólag minden rendben volt. De kevés akadt közöttük, aki négyszemközt, őszintén bevallotta, hogy magányos. De szeretne így élni tovább is.
Az apácák, szerzetesek, remeték, papok, azok, akik elvonulnak és elzárkóznak a világtól, ők is tudatosan választják a magányt. Pedig nem. Ők Istent választják, így ők csak akkor válnak magányossá, ha valamilyen okból nem lelnek Rá. Valóban, az intenzív jelenlét képes megszüntetni bármilyen mély magányosság érzését. Az ő esetükben Isten intenzív jelenléte. De, figyeld csak: intenzív jelen-lét, avagy legyél jelen a léttel, az élettel a jelenben, vagyis nem a megváltozhatatlan múltadban, se nem az ismeretlen jövődben, hanem a most-ban. A „jelen lét" megélése is olyan intenzív valódi jelenlétté válhat, ahol magányod fölöslegessé válik. Vagy legalábbis érthetővé:
Egy vak ember ült egy épület előtt a lépcsőn, lábánál kalap, táblával, a következő szöveggel: "Vak vagyok. Kérem, segítsenek!" Arra ment egy újságíró, és látta, hogy a kalapban alig van pénz, csak pár fillér. Lehajolt, dobott a kalapba pár aprót, s anélkül, hogy megkérdezte volna, elvette a táblát, és a másik oldalára írt egy mondatot.
Délután visszatért a vak emberhez, és látta, a kalapban sok pénz van. A vak felismerte a lépteit, s megkérdezte tőle, hogy ő írt-e a táblára, s ha ő volt, akkor mit. Az újságíró így válaszolt: "Semmi olyat, ami nem lenne igaz. Csak soraidnak kicsit más formát adtam." Mosollyal az arcán távozott. A vak soha nam tudta meg, hogy a táblán ez állt: "Tavasz van, és én nem láthatom."
Pál apostol soha magányos lélek. Pedig ő is egyedül volt. Se apja, se anyja nem élt már, amikor megismertük. Se élettársa, se gyereke, se testvére nem volt sohasem. A legelhagyatottabb egyedüllétben sem volt soha magányos! - mi volt a titka ennek? A legkomolyabb törődés a másik gondjával, bajával. Pál önmagáról egészen el is feledkezett, annyira tele volt a szíve a mások gondjával. Íme a magányosság érzésének az egyik igazán hathatós ellenszere: kezdj el igazán imádkozni másokért, ismerősökért és ismeretlenekért!
A magányosság nyomasztó érzése abból a félreértésből ered, hogy "senki sem törődik velem". Pedig nem az az igazán magányos, akivel mások nem törődnek, hanem aki másokkal nem törődik eléggé.
Egy mésik hathatós ellenszere a magánynak: elmenni a másikhoz, utána menni a másiknak, meglátogatni a másikat, gondoskodni a másikról. Pált nem kellett nógatni, hogy menjen már, nézzen utána ennek vagy annak az atyafinak, gyülekezetnek. Belsőkényszer hajtotta, a szíve indította. Így mondja: "kívánlak látni titeket." Nem az a magányos, akire soha, senki sem nyit ajtót, hanem az, aki sohasem látogatja meg a másikat.
Tudom, azt mondanák sokan: de kinek van ideje ilyesmire, utánamenni valakinek, meglátogatni a másikat?... Az ember nem jut hozzá a sok egyéb elfoglaltsága mellett.
Ha rádszakad a magány, kérjed imádságban: és Isten meg fogja nyitni az utat előtted valakihez, egy másikhoz. Nem ahhoz fog küldeni, akihez egyébként is szívesen elmennél, hanem ahhoz, aki téged szeretne már látni. Talán egy másik magányos lélekhez, egy kórházi ágyon fekvőbeteghez, vagy egy ehagyott, tehetetlen öreghez, - a másikhoz!
A szeretetlenség, a közöny, ami a saját szívünkben van mások iránt, az tesz igazán magányossá bennünket. A bűnbocsánatot, a kegyelmet kapott ember örökre le van kötelezve - Istennek! Isten a hitelező, amivel neki tartozol, úgy adhatod meg, ha a másik embernek adod. Kaptál és szakadatlanul kapod Istentől a segítséget, a jóságot, a szeretetet, a bocsánatot, az áldást, - mindennel, amit Istentől kapsz, tartozol a másik embernek. Köteles vagy. Adós vagy.
A múltkor egy orvost honorálni akartam fáradságáért. Nem fogadta el, hanem azt mondta: amivel nekem tartoznál, add oda az egyházi szeretetszolgálatra. Valahogy így tesz a mi Urunk is. Azt mondja: azt a szeretetet, azt a hálát, amivel nekem tartozol, váltsd be egy arra rászoruló embertársaddal szemben. - De megint nem azzal szemben, akivel egyébként is lekötelezettnek érzed magad valami szívessége miatt, amit veled gyakorolt, hanem mindig azzal a másikkal szemben, aki talán még meghálálni sem tudja a te szívességedet.
Olyan szépen lehetne élni ebben a földi világban, hiszen egy kicsi kedvességgel, egy kicsi figyelemmel, egy kis jó szóval (még csak nem is szeretettel) úgy meg lehet szépíteni valakinek az életét, - és te, aki ismered Jézust: ezzel a kicsivel tartozol! Ezzel a jóval adósa vagy a másiknak.
Pál mindenkinek az evangéliummal volt adósa. Örömhírrel! Jézussal! Mi is kötelesek vagyunk megmutatni a világnak, minden másik embernek, hogy Istennek a Jézusban adott örömhíre: valóság!
Az ember nemcsak ad, hanem kap is mindig. Sőt: amikor a legtöbbet adja, akkor kap maga is a legtöbbet. És amikor egészen odaadja magát, egészen rátalál önmagára. Aki elveszti az ő életét, megtalálja azt! Örök igazság ez a magány ellen is.
"Én Istenem, miért hagytál el engem...?" Ennél szörnyűbb magány még nem volt ezen a világon. - De ahol így van jelen az Isten, ott nincs többé magány! Ott te se, én se, egyikünk se lehet többé magányos lélek!
Ámen