2015 január 11

Textus: „Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét. [...] Mert mindenki a maga terhét hordozza." (Gal 6, 2 és 5)

A felolvasott igeszakaszban két különös ige áll egymás mellett. Ha valaki nem jártas az Ige olvasásában, azt mondhatná, hogy a Biblia ellent mond önmagának. Hiszen az egyik sorban azt mondja Pál apostol, hogy „Egymás terhét hordozzátok", majd néhány sorral lejjebb, hogy „mindenki a maga terhét hordozza."

Viszont megvizsgálván az eredeti görög szöveget, értelmet nyer ez a két mondat egymás mellett. Tudniillik, az első mondatban, „Egymás terhét hordozzátok" a görög barot szót használja. Ez annyit jelent, hogy kívülről rám rakott teher. Egymást terhének a hordozásában segítsetek egymásnak, ezt akarja mondani itt Pál, mint ahogy Cirénei Simon is segített Krisztusnak a kereszt hordozásában. Nekünk is akad néha olyan feladatunk, amikor egymás terhében kell segítenünk egymást. Amikor ilyen Cirénei Simonokká válunk, és oda állunk, embertársainkat segítjük a terhük hordozásában.

A második mondata a felolvasott Igének, azt mondja, hogy „Mindenkinek a maga terhét kell hordoznia". Itt egy nagyon ismerősen hangzó görög szót használ Pál: porció. Ugyanis mindenkinek megvan a maga porciója, amit mindenkinek saját felelőssége hordozni. Mint ahogy Jézus is, keresztre feszíttetett, úgy az az ő „porciója" volt. Nem a Cirénei Simoné, hanem Jézusé.

Nagyon sokszor félre tudunk csúszni ezekben a porciózásokban, és észre sem vesszük, hogy mások nyakába, zsebébe, életébe olyan dolgokat sózunk a magunk porciójából, ami nem lenne mások dolga. De mivel barát, vagy családtag, megengedjük magunknak ezt a luxust – helytelenül.

Gyerekkoromban jártunk kirándulni, és volt egy osztálytársam, aki naiv, kedves, magányos típus volt, és észre sem vette, ahogy osztálytársaim különböző csomagocskákat ráaggattak az ő hátizsákjára. Mert vele lehetett... Szegény észre sem vette, csak mikor a csúcsra értünk, hogy mi minden lóg az ő zsákján. Mi meg csak nevettünk, ahogy ő felcipelte a mi terhünket, a mi porciónkat is.

Sok esetben a magányosság porciója sem megosztható. Az a tied. Azzal neked kell valamit kezdened. Aki méltósággal tudja ezt viselni, az igazán keresztyén ember, mert megtanult emberséges lenni, és megtanult egyéniség lenni. És az egyéniség, az kiválik a sorból, mondhatnám, egy fejjel magasabb lesz, mint társai. A nagy egyéniségek sokszor magányos emberek, mert ők olyan gondolatokat, érzéseket, akár fájdalmakat táplálnak magukban, amikről tudják, hogy az az ő porciójuk, és nem osztják meg, vagy csak nagyon ritka esetekben, mert tudják, hogy azt nem is biztos értenék a többiek.

Van, amit nem tudsz átadni. Mert mindenkinek megvan a maga porciója, így a tied is. Nekem is megvan a magamé, de neki és mindenkinek megvan a saját adagja.

A családtagom, feleségem, barátom elkísérhet engem a fogorvoshoz, de nem ülhet be helyettem a székbe. Sajnálhat kint a várószobában, hogy „Jaj szegénykém", de az én helyemet nem veheti át.

Mint ahogy Cirénei Simon se vehette át Jézus keresztjét. Ugyan így, ha a szeretted halálos ágyon fekszik, foghatod a kezét, mellette lehetsz, ha mondjuk korházban van, és beengednek, de az én halálom, az én porcióm. Azt nem veheti át tőlem senki.

Sok házasságról hallottam, ami a porciózáson ment tönkre, mert egyik annyi mindent aggatott a másik nyakába, hogy felborult a harmónia. Egyik összeroskadt a terhek alatt, a másik meg szabadon nyargalt.

De hogy lesz valaki magányos?

A válasz roppant egyszerű: nem tanult meg kommunikálni. Hogy pszichológiai kifejezést használjak, nem tanulta meg az interperszonális kapcsolódást. Ugyanis egy gyereket – bármi meglepő, meg kell tanítani szeretni, és meg kell tanítani kommunikálni. Kell egy példakép mindenki számára, aki megtanítja még gyerekkorban, hogyan kell kapcsolatba kerülni egy másik emberrel. Megtanulni az én-te kapcsolatot kifejezni. Ha egész nap azt látja a gyerek, hogy nagymama az egyik sarokban morog, anyuka zokog a másikban, apu meg becsapja az ajtót és kimegy a szobából, akkor nem tanulja meg, hogyan kell kapcsolatot létesíteni, mert csak azt látja, hogy mindenki hallgat. Létfontosságú, hogy a gyereknek az első három-négy évében már ezt lássa, érezze, tapasztalja. Mert ha nem, akkor soha életében nem fogja tudni megtanulni, vagy csak nagyon nehezen.

Halálosan vágyódik rá, hogy szeressék, és hogy szerethessen, de mivel nem tanulta meg, nem tudja hogyan kell megtenni. Nem tudja kimutatni. Dobog a szíve a fájdalomtól, hogy ezt megtehesse, de ahogy meg akarna szólalni egy közösségben, nedves lesz a tenyere, kiveri rajta a verejték, és megszólalni nem tud, vagy csak alig-alig, szinte dadog sokszor, nem tud megszólalni. Pedig szeretné, ha szeretnék. Ady írja: „Szeretném, ha szeretnének."

Sokszor antipatikusnak, visszataszítónak tűnnek számunkra az ilyen emberek, a folytonos szomorú arcuk, elutasító, merev testtartásuk miatt, de belülről sírnak és S.O.S. kiáltásokat adnak, vagy adnának felénk, hogy szeretnék, ha szeretnénk őket. Segítségre szorulnak az ilyen emberek a többi embertárs segítségére, hogy segítsünk nekik levenni ezt az állarcot, magányosságuk rájuk rozsdállt páncélját.

A másik véglet, aki szintén magányosság vált ember, aki egyfolytában csak nyüzsög, mozog, rohan és csak beszél-beszél-beszél. Ezek azok az emberek, akik ki akarnak törni az életükből és betörnek mások életébe, és csak mondják a magukét, és a saját porciójukból csomózottan belerakják a többi ember zsebébe, nyakába, idejébe.

Látszólag két féle személyiség, de az eredmény és az ok, ugyan az: magányosak. Az egyik falat épít maga köré, mert úgy érzi túl sok sérelem érte már az életben, és nagyon nehéz megközelíteni, mert ezek az emberek ritkábban is mutatkoznak.

A másik meg állandóan valakinek a nyakában lógna, és ezt meg pont ezért, elkerülik. Jaj, jön már Julis, gyorsan oltsd le a lámpát, és zárd be az ajtót! Nem vagyunk itthon!

Így van ez, testvéreim?

És akkor mit csináljon az ilyen magányos ember?

Gyökössy Endre, református teológus és pszichológus meséli, hogy egyszer meghívta szolgálni egy lelkész társa egy gyülekezetbe. Az istentisztelet végén szólnak neki, hogy lenne néhány ember, aki négyszemközt szeretne vele beszélni. Gyökössy nagyon nagy ember szerető, de azért egyet nyelt, mert tudta, hogy ez sokáig is elhúzódhat, és még hosszú út áll előtte. De persze fogadta az embereket.

Az első férfi, aki bement hozzá, egy könyvet szeretett volna dedikáltatni. Gyökössynek szimpatikus volt ez a csendes ember, azt mondja, mintha csillogott volna a szeme, ezért megkérdezte tőle, hogy mi volt az, ami megragadta könyvben?

- Amit a tameionról tetszett írni. – válaszolta az illető

Ugyanis hivatkozott Gyökössy a könyvében Máté evangéliumának 6. részében levő textusra: „Te, pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked." (Mt. 6, 6)

Azt mondta ez az illető, hogy komolyan vette azt, amit a könyv mondott: minden nap végezte azt a bizonyos meditációt, amit Gyökössy javasolt. Egy nagyon magányos ember, aki bement a legbelsőbb szobájába, minden nap leült, behunyta szemét, és bevonult a tameionba. Saját lelke legbelsőbb részével vette fel a kapcsolatot minden egyes alkalommal. És azt mondja:

- Tényleg megfizet az Isten. Mert magányosan megyek be, de fél óra után, mikor kijövök ebből a jó és finom csöndből, másképp érzem magam. És valahogy másképp néznek rám az emberek is.

Egyszer azt az üzenetet kapta ebben a csöndben, hogy menjen el a lelkészéhez. Elment és rögtön munkát kapott. Az óta már nem magányos, mert már őt hívják az emberek, hogy menjen velük beszélgetni.

Csodás dolgok tudnak történni ebben a csendben. Az ember rátalál valamire, amiről nem is gondolta volna, hogy létezik. Pedig hallottuk, csak nem akarjuk hinni, vagy talán nehéznek, vagy félelmetesnek tűnik, de Lukács evangéliumában is ott van, hogy: „Isten országa bennetek van!" (Lk. 17, 21)

Önmagára talál rá az az ember, aki ebben a belső csendjében meri felfedezni Isten országát. Rátalál az útjára, a feladatára, megérti, hogy mi a feladata az életben. És ráeszmél saját magára!

Ez az ember is, akivel Gyökössy beszélget, azt mondja, hogy néha érzi, hogy megint csak lennebb csúszik és magányossága vissza - vissza jön, de már nincs ezzel gondja, mert böjtöt tart. És kíváncsian kérdi meg tőle, hogy miféle böjtöt? Mire a válasz: szóböjtöt.

Ez az ember rájött, hogy magányossága beszédessé változtatta őt, de belső keresésén keresztül arra is ráeszmélt mit kell megtartania, és mi az, amit megoszthat másokkal is.

Nagyon sok a magányos ember köztünk. Már csak nézem a tömbház lakásokat, mint valami méhkaptárak, ahol emberek pár méterre laknak egymástól, és mégis hatalmas az űr lelkeik közt. Fogalmuk sincs, hogy ki lakik fölötte, alatta, mellett, még a nevét se tudják sokszor. Magányosságában úgy hal meg, hogy – elnézést kérek – csak a szagáról tudják meg.

Egy bölcsességet szeretnék rátok bízni:

Ha egy magányos ember társaságra vágyván elindul az emberek közé keresni, csak önmagára fog rátalálni és bezárul a kör. De ha Isten fele, a tameionon keresztül kezd el keresni, akkor emberekre fog találni.

Egy magányos ember gyógyszere nem az ide-oda nyüzsgés, a folytonos hangoskodás és beszélgetés, hogy ne legyen ideje a saját gondolatait se meghallani. Mert Istent nem lehet kikerülni. Sőt amíg kerüli Istent, addig magányos. De ha elkezd befele keresni, ha a saját lelki világát hozza fel, ha próbálja felkutatni Isten ama csodás országát, ami ott él minden egyes ember lelkében, a Ti lelketekben, akkor rátalálsz egyszer Önmagadra, és ez által embertársaidra. Keresd meg a csended, merj belépni a tameionodba, a belső lelki világodba és engedd, hogy Isten megszólítson.

Ezért ha magányosan éreznéd magad, és ki ne érezné olykor-olykor magányosnak magát, akkor fogadd meg Jézus tanácsát: „Te, pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked." (Mt. 6, 6)

Hogyan fizet meg? Nem leszel többé magányos.

Ámen.

Elmondta: Ménessy Magor V.éves teológiai hallgató, Komárom