2014 november 23

„Lássátok milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk. A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg őt. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk őhozzá, mert meg fogjuk őt látni amint van. És akiben megvan ez a reménység őiránta az mind megtisztítja ömagát, amiképpen ő is tiszta." (1.János. 3:1-3)

Lekció: 1 Péter. 1:3-13
Furcsa érzés a régi fényképeinkre pillantani, igaz? Néha nem is kell, hogy tíz-húsz év múljon el ahhoz, hogy úgy érezzük: a régi fotóról egy régi énünk pillant vissza - sokszor három-négy esztendő is elegendő ahhoz, hogy azt mondjuk: "Uramisten, hogy voltam képes ezzel a hajjal, ebben a ruhában kilépni az utcára!?"
Hasonló a helyzet a szerelmi kapcsolatokkal is: szent meggyőződéssel álltjuk, hogy a mostani társunk az "igazi", és mellette igazán "önmagunk" lehetünk. Ám miközben lefitymáljuk a korábbi életünket, és egekig magasztaljuk a jelenlegit, érdemes kicsit átgondolni: az előző társ mellett ugyanilyen szentül hittük, hogy ez a legigazibb igazi.
Sok embertársunknak „nagy az öntudata" – akinek az önmagáról alkotott véleménye „pozitív diszkriminációt" tartalmaz, avagy egyszerűbben mondva: nagyképű. (Erre egy pszichológus lehet, hogy rögvest azt vágná rá: Igen, nagy az én-képe...) Ám, hogy nem a nagyképűségből lesz az öntudat, abban egészen biztos vagyok!
A TV, a sajtó nyilvánossága sokat foglalkozik minden népcsoportnál az önazonosság, az identitás kérdésével.
Vagy pld. intézményi garanciákat kért az önazonosság megőrzésére – Kelemen Hunor szövetségi elnök, államelnök-jelölt : Olyan Romániát szeretnénk, amelyben megvannak az intézményi garanciák arra, hogy senkinek nem kell föladnia sem nyelvi, sem kulturális, sem vallásos identitását"

János apostol első levelének felolvasott verseiben két kérdésre ad nekünk feleletet Isten. Kérdések, amik ma mindenkit így vagy úgy érdekelnek. A kérdéseket így fogalmazhatjuk meg, hogy
- Kik vagyunk most?
- Kik leszünk egykor?

Kik vagyunk most?
Isten népének Jézus Krisztus Anyaszentegyháza tagjainak is feladata, napi feladata, hogy szembesüljön ezzel a kérdéssel.
Nagyon sokszor, igen sokan mondogatják, különböző körökben, hogy mi mindannyian, minden ember Isten gyermeke. Akik a Szentírást rendszeresen olvassák nagyon jól tudják, hogy ez így a Bibliában nincsen benne. Isten ezt sehol nem tanítja. Ellenben azt tanítja a Szentírás, hogy mindnyájan Isten fiai vagytok a Jézus Krisztusan való hit által. Sőt ezt megelőzőleg azt tanítja és állítja, hogy minden ember Isten teremtménye s ezt nagyon sok ember tagadja és kétségbevonja. Amit Isten viszont nem mond, azt nagyon sok ember készpénznek fogadja el.
Viszont Istennek csak azok a gyermekei, akik Jézus Krisztust elfogadták személyes megváltójuknak. Pál apostol a Galata levélben így szól: „Mindnyájan Isten fiai vagytok a Jézus Krisztusban való hit által". Mi ennek a mondatnak csak az első felét szeretjük idézni, hogy „mindnyájan Isten fiai vagytok", a másik részt a fél igazságot teljes igazságnak fogadják el.
De Isten gyermekévé lenni nem is olyan egyszerű dolog. Van úgy, hogy valaki egy nagyon rövid idő alatt, egy igehirdetés hatására szólítja meg őt Isten átesik az újjászületés fürdőjén.
Ugyanez az esemény más embernek életében hosszú vajúdás után következik be. Sok sok belső tépelődéssel, sok sok belső gyötrődéssel jár, talán hetekig, hónapokig, évekig kínlódik valaki. Mint ahogy szokták mondani, hogy fizikailag is van könnyebb szülés és van 36 órás nehéz szülés. Ugyanez megvan a lelki életben is. De soha nem az a kérdés, hogy ki, mikor, hogyan lett Isten gyermekévé, ha egyszer az lett, hanem az a döntő, hogy Isten gyermekei vagyunk-e vagy csupán Isten teremtményei?
Csak Isten teremtménye vagy, netán még az sem, mert ezt sem hiszed el, vagy már Isten gyermeke lettél mert Isten gyermeke lehettél a Jézus Krisztus áldozatáért.
Senki ne mondja azt, hogy ezt nem lehet tudni. Egy gyermekről, egy újszülöttről lehet tudni, hogy él, mert ficánkol, sír, nyöszörög, nevet és beszél a maga módján, gőgicsél. Lehet róla tudni, hogy él, letagadhatatlanul. Aki teremtményből Isten gyermeke lesz annak ezt tudnia kell. Így mondja az apostol: „Lássátok milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk".
Ki vagy e pillanatban? Ha most hangzana az angyali trombitaszó harsogása és a felhívás, - amit Mózes is mondott „aki az Úré ide hozzám!" - ki maradna a helyén ülve szégyenkezve, önmagát sajnáltatva, és ki lenne az, aki gyorsan felkelne a helyéről és örömmel sietne mennyei vőlegényének üdvözlésére?
Ki vagy? Csak teremtmény? Vagy Istennek Jézus megváltott gyermeke.
Aki viszont Isten gyermeke lett az soha ne várjon a világ részéről elismerést, megbecsülést.
Sok kezdő keresztyénnek, sok kezdő hívőnek az az egyik legnagyobb nyomorúsága vagy az első meglepődése és meglepetése, amikor bemegy a munkahelyére, vagy haza a családjához, meg a régi barátok között nem ismerik el az ő hívőségét. Nem becsülik, sőt kinevetik vagy megszólják vagy valamiféle megjegyzést tesznek rá.
Ez a világ becsüli Istent valamire? a mi Urunkat Jézus Krisztust? Ha őt nem becsülték semmire, akkor mért becsülnének téged, akkor mért ismernének el hitedért téged. A hívő embert általában csodabogárnak tekintik, hümmögnek, fejüket csóválják környezetének tagjai, ha nem hívő közegben van.
Ha ez a világ megismerné azt, hogy Isten gyermekei vagyunk, akkor ennek a világnak önmagát el kellene ítélnie. Erre pedig ez a világ sem nem alkalmas, sem nem képes.
Platón allegóriájában az emberek születésük óta egy barlangban sínylődnek láncra verve - mögöttük tűz lobog, ám ők még arra sem képesek, hogy hátra fordítsák a tekintetüket, így semmi mást nem látnak, csak a barlang őreinek falra vetülő árnyait. Úgy nőnek fel, hogy meggyőződésük: ez a valóság. Aztán egy napon az őrök megragadnak egy foglyot, és a felszíne vezetetik. A szerencsés rab egyáltalán nem érzi magát szerencsésnek, hiszen alig tud mozogni, vakítja a nap fénye, és retteg mindentől, ami a valódi világban körülveszi. Majd amikor már épp kezdene hozzászokni a Föld sokszínűségéhez, és csodálni kezdené azt, az őrök ismét láncra verik, majd visszaviszik a barlangba. Ettől a pillanattól kezdve a rabnak sosem lesz nyugta többé, hiszen pontosan tudja, mennyivel többre hivatott, mint amire lehetősége van, emellett pedig hiába mesél rabtársainak a fenti világról, azok kinevetik, őrültnek tartják, vagy irigyek rá. Hallani sem akarnak arról, hogy az ember élettere és lehetőségei sokkal szélesebb skálán mozognak, mint amihez ők hozzászoktak.
De nem a világ magatartása a lényeges, hanem az, hogy ebből a pozicióból, ha egyszer Isten gyermeke lettél, ne engedd magad senki által, semmivel kibillenteni. Sokszor az a legironikusabb: mi magunk vagyunk a barlang őrei, és a láncokat is mi vertük magunkra. Arra tanítjuk magunkat, hogy vannak megbocsáthatatlan bűnök, és miközben a sérelmeink okozóját próbáljuk büntetni, magunkat ítéljük örök keserűségre. Arra neveljük magunkat, hogy azért olyanok, amilyenek vagyunk, mert az a világ, a környezetünk, a kormány, vagy a szüleink hibája - ahelyett, hogy örömmel és izgatottan, nyitott szívvel engednénk el a működésképtelen elveinket és normáinkat.
Isten gyermekeiként ezen a ponton vagyunk a legsérülékenyebbek, és a leginkább sérthetőek: aki nem tudja magát sokmindentől megtartóztatni, hogyan lehetne az Isten gyermeke? Ugyanolyanok vagyunk sokszor, mint ennek a világnak a gyermekei. Hazugság, sok gonosz kívánság a szívünkben.
Nem csupán kezdő, hanem már hosszú keresztyén múlttal rendelkező hívő emberek is milyen hamar megrendülnek. Tényleg, én Isten gyermeke vagyok? Lehetek így, amilyen vagyok? Azt mondja az apostol: Lássátok, szemléljétek, tudatosítsátok magatokban, ha egyszer Isten kegyelméből Isten gyermekévé lettél, akkor ebből a pozicióból semmilyen körülmények között ne engedjétek magatokat kibillenteni. Ehhez körömszakadtig ragaszkodni kell!

És hogy kik leszünk egykor?
A jövő, annak sokféle részlete el van rejtve előlünk. Sok minden homályos lehet a jövőnkből, de egy bizonyos: „szeretteim most Isten gyermekei vagyunk. Még nem lett nyilvánvalóvá mivé leszünk, de ha nyilvánvalóvá lesz hasonlókká leszünk őhozzá, mert meg fogjuk őt látni amint van". A görög szöveg olyan kifejezést használ itt, amiből nyugodtan lehet arra következtetni, hogy meg fogjuk látni a maga isteni létformájában, a maga isteni dicsőségében.
Egyszer egy bibliaóra végeztével egy fiatalember azt mondta a bibliakör vezetőjének: Én már elég sok mindent tudok a Bibliából, Istenről, Jézus Krisztusról, de még nem láttam egyetlen keresztyén embert sem. És akkor a bibliakör vezetője nagy csendességgel és nagy alázatossággal ezt mondta: Nézz reám, ha engem látsz, valamit látsz Krisztusból. Mernénk mi ezt mondani másoknak? Nézz reám! Krisztus egy kicsit olyan, amilyen én vagyok, mert hasonlítok őhozzá. Ugye milyen nagy teher lehet ez a szívünkön! Vajon olyanok vagyunk, akikről a világ következtetni tud egy kicsit legalább, hogy ilyen Jézus, ilyen a mi Megváltónk, ilyen az Isten Fia.
Nagyon nagy ítélet de bátorítás is van Nietschének azokban a szavaiban amit egyszer így mondott: „A keresztyéneknek keresztyénibbeknek kellene lenniük, hogy hinni tudjak Megváltójukban."
Az emberi reménységek sokfélék lehetnek.

Ezekből hadd soroljak fel néhányat. Amikor Isten igéjét lapozgatjuk és olvassuk, akkor ilyesmiket mond Istennek igéje a prédikátor könyvében: „Csak annak van reménysége, aki az élők közé tartozik, mert jobb az élő eb hogynem, a megholt oroszlán." Préd 9:6.
A régi latinok úgy fejezték ki: amíg élünk remélünk! Dante pedig a Divina Comedia-ban ezt írja, elérkezvén a pokol tornácának bejáratához: Halandó ki ide belépsz tégy le minden reményről. Mert itt ezen a világon nincs az a föld legmélyére sűllyesztett kazamata, ahova ne surranna be a napsugárnak egy nagyon halvány fénye és ne keltene az ott tartózkodó szívében egy picinyke reményt.

Ám van halott reménység is. Ilyen halott reménységet hordozott Izráel népe évszázadokon át, amikor várta a dicsőséges megváltót. Pedig világosan benne van a prófétai könyvekben, hogy „Íme jön néked a te vőlegényed, szamárháton ülve". Ezért várták fehér paripán, várták elefánt hátán lovagolva, csillogó ékszerekkel, udvari szolgákkal körülvéve, hatalmának teljességében. És mert félreértették Urukat, halálra küldték őt.
Hány ember hivatkozik a Bibliának szavaira: meg van írva! De mert tökéletesen félreérti ezt az igét, csalódik Istenben, vádolja Istent, kesereg magában, befele fordul, megközelíthetetlenné teszi magát, kérlelhetetlenné, nem engedi, hogy Isten kigyógyítsa ebből a halott reménységből, ebből a vak reménységből.
Ezzel szemben van az élő reménység!
A mindennapi életből hadd vegyek egy hasonlatot. Amikor egy gyermek megszületik, az édesanyának, szülőknek szívbéli kötelessége a gyermeket ápolni, gondozni, mosdatni. Azután, ahogy a gyermek egyre inkább nő, egyre inkább mindent maga akar csinálni. 6-10 éves lesz a gyermek, amikor fürdéskor már bezárja a fürdőszoba ajtaját és már édesanyját sem engedi be. Én már magam is meg tudom magamat úgy tisztani minden szennytől, minden mocsoktól, mint ahogy te megtisztítottál engem kedves anyám 2-3 éves vagy 1 éves koromban. Valami ilyesminek kell történni a hívő ember életében is.
Folyik az élet vize, alá lehet állni, meg lehet tisztulni és ne hitesse el magát senki azzal, nekem nincsen szükségem semmi többre. Ó dehogynem! Amikor poklos Naámán a próféta intésének engedve megmártózott a Jordán vizében hétszer, - azt olvassuk az Igében - olyan lett a teste mint a kisgyermek teste. De ezt követően, amikor hazament neki magának kellett a testéről lemosni a napi piszkokat, a szennyeződést, ami akaratlanul ráragadt.

Az, hogy Isten gyermekei lettünk az egy befejezett jelen. Mert mind a mai napig és mindörökre tart hatása.
Az hogy hasonlókká leszünk őhozzá az egy befejezett jövő.
És ami e két pozicióból ránk következik az a folyamatos jelen. Akiben meg van ez a reménység őiránta az mind megtisztítja ömagát, amiképpen ő is tiszta.
Yehuda Berg zsidó filozófus: "Van egy jó és egy rossz hírem. A rossz az, hogy ha nem változunk, a dolgok nemcsak ugyanolyanok maradnak, hanem valószínűleg rosszabbak lesznek. A jó hír pedig az, hogy mindig tudunk változni."
Amilyen mértékig él ez a reménység szívedben, annyira akarsz majd mindattól szabadulni, ami életedben a te Uradnak és Megváltódnak nem tetszik.
Nincsen más erő csak ez az élő reménység, hogy Jézus Krisztus meghalt érettem és feltámadt, és lészen eljövendő, s én meg fogom őt látni, amint van és nem akarok erre a találkozásra úgy kerülni, hogy tele legyek piszokkal szennyel, s mindenféle mocsokkal.
Legyen ez mindannyiunknak a könyörgése:
Bocsássad meg Urunk, hogy a tőled kapott, fehér ruhát már megint beszennyeztem és te adj erőt, hogy a tőled nyert reménységgel ettől megtisztulhassak és megtisztíthasam magam. Ámen.