Fekete Margit

„Én Medgyesről kerültem a Nikodémus öregotthonba, azért hogy legyek közel a fiamhoz. Annyira be akartam kerülni, hogy még a cukorbetegségemet sem ismertem be, nehogy ne vegyenek be. Már hatodik éve, hogy itt vagyok. Itt van a kedves unokám, szociális asszisztens, nagyon szeretem. Fő, hogy itt közösségben vagyok, és nem egyedül, mint otthon. Könnyen megszoktam, szép tisztaság és rend van, nem beszélve a rendszeres étkezésről. Otthon ha boldogulnék is egyedül, de egész biztosan elhanyagolnám magam. Szerettem főzni, de azért most már lehet, hogy gondban lennék a belvásárláskor. Pedig én aztán igazán nem vagyok igényes, ezt Esztike (Kovács Eszter szociális asszisztens−szerk. megj.) is megmondhatja. Így nőttem fel, nem voltam elkényeztetve soha. A személyzet nagyon igyekszik szórakozási lehetőségeket teremteni számunkra, de az is fontos, hogy mi mennyire találjuk fel magunkat. Nekem van egy barátnőm, akivel römizni szoktunk. Nagyon szeretek sétálni, azt hiszem, senki innen annyit nem sétált, mint én. A minap is kimentem, de visszafele már nagyon megerőltető volt az út. Így a 86. életévemhez közelítve már kezdem nehezen viselni az öregséget, mert már nem tudok olyan sokat járkálni. Csak egy kicsivel több vidámságot szeretnék ide az öregotthonba, semmi mást. Sajnos a korunk a kedélyállapotunkkal fordítottan arányos. Szerettem a vígságot, a társaságot, de lassan ezek is mind alább hagynak az ember életében. Az idősek már mind a bánataikat, fájdalmaikat szeretnék elmondani. Melyik ember lesz vidámabb öregségére? De hát ez az élet rendje, menete. Ahhoz, hogy megszerettessük magunkat, kell alkalmazkodjunk."
Kérdezett: Ambrus Melinda