2018 április 8

"Ő pedig tanítványaira nézett, és így szólt: Boldogok vagytok, ti..." (Lukács 6,20)

Mindnyájan ismerjük valamelyest Jézusnak azokat a mondásait, tanításait, amelyeket röviden Hegyi beszédnek szoktunk nevezni.
A Hegyi beszéddel kapcsolatban meglehetosen téves fogalmak élnek az emberek gondolatában.
Két véglet között feszülnek ezek az elképzelések. Egyik véglet szerint a Hegyi beszéd egy kész szociális program, eszerint kell megjavítani az életet és reformálni az egész világot.
Nem kisebb egyéniség, mint a nagy orosz író: Tolsztoj volt ennek a gondolatnak a nagy apostola, aki meg is próbálta a maga életét meg a környezetét a Hegyi beszéd mértéke szerint átformálni.
A másik véglet szerint a Hegyi beszéd nem használható a mindennapi élet gyakorlatában, mert olyan magas erkölcsi ideált állít föl, amit ember elérni, betölteni úgy sem tud, de nem is érdemes, mert ilyen elvek szerint csak alulmaradni lehet a létért való kemény küzdelemben.
A Hegyi beszédet akkor látjuk helyesen, ha elsősorban nem mindenféle életszabály, morális erény fölsorolását látjuk benne, hanem: Jézust.

Szinte azt mondhatnám: elsősorban nem is annyira a Hegyi beszéd a fontos, hanem a beszélő maga. Nem is annyira az, amit mond, hanem az, aki mondja. Amely pillanatban a Hegyi beszéd mondatait, tanácsait, parancsait külön választom Jézustól, abban a pillanatban értelmetlen és teljesíthetetlen szabályok tömkelegévé válik az egész, egy olyan túlfeszített erkölcsi programmá, amivel a mindennapi életben vajmi keveset kezdhet az ember.
A Hegyi beszédnek akkor van értelme, ha mindig Jézussal van kapcsolatban. Akik Jézust befogadják magukba, azokban ezek az erők egy egészen újfajta és szokatlan életgyakorlatot formálnak ki. Jézus elmondja, hogy milyen annak az embernek az élete, hogyan viszonyul emberekhez, baráthoz, ellenséghez, pénzhez, kísértéshez, napi gondokhoz stb., aki Ő hozzá tartozik. Aki az Ő tanítványa és követője.

Ez a csodálatos! Ha Jézus parancsol valamit, az a parancs tele van ígérettel. Nemcsak parancsol, hanem egyúttal képesít is. Lehetővé is teszi a számunkra. Például: Jézus nélkül valóban nem tud mit kezdeni az ember azzal a tanáccsal, hogy “a ki arczul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orczádat is.” De ha Jézus mondja: egyszerre megmelegszik a szívem, lecsendesednek az indulataim, és magam is csodálkozva veszem észre, hogy megy a dolog.
A Hegyi beszéd szerint élő emberek lényén és cselekedetein át árad bele az emberi viszonylatok világába valami egészen új, teremtő erő. Ez valóban mennyei erő hatás.
Semmi másra nincs olyan nagyon szüksége ennek a világnak, mint ilyen emberekre, mint a Hegyi beszédet megélő emberekre.
A második világháború idején történt valahol, hogy egy csapat fogoly szorongott egy német koncentrációs tábor barakkjában. Minden este bejött az őr és minden este kiválasztott egy embert, mindig ugyanazt az egy valakit, és azt nagy kedvteléssel megkínozta. A többi fogoly pedig mindezt estéről estére tehetetlen dühvel végigszemlélte - mert mit is tehettek volna egyebet, hiszen foglyok voltak, kiszolgáltatottak, védtelenek. Ha megpróbáltak volna védelmére kelni a társuknak, még nagyobb bajt okoztak volna neki is, maguknak is. A féktelen terrorral szemben teljességgel tehetetlenek voltak. Az egyik fogoly azonban mégis megpróbált valamit. Az egyik este, amikor megint jött az őr, odaállt eléje és így szólt: “Ha okvetlenül meg kell önnek kínoznia valakit minden este, akkor ma vegyen elő engem a változatosság kedvéért. Az őrt meglepte és váratlanul érte ez a fellépés. Arra számított, hogy ezek az emberek mind félnek, mert az ember gyáva, meghunyászkodó és önző. Kis töprengés után így válaszolt: Jó, ma este téged veszlek elő és nem a másikat. És ha már ilyen bátor vagy, hogy magad ajánlod föl magadat, te szabhatod meg, hogy hányat üssek rád. A fogoly így válaszolt: ezt az ön lelkiismeretére bízom. Ez megint nagyon megzavarta az őrt. Ő maga önmagát, különösen a foglyok szemével, olyannak látta, mint akinek nincsen lelkiismerete. Így szólt: Nekem nincs lelkiismeretem. Mire a fogoly újra támadt: Dehogy nincs, különben már régen agyonkínozott volna.” Ez alatt a különös beszélgetés alatt az őrnek egészen elment a kedve a verekedéstől és otthagyta a foglyokat. És ettől kezdve a többi este sem jött vissza többé megkínozni valakit.
Ez az ember áttörte a terrort, lefegyverzett egy ellenséget, megváltoztatott egy kibírhatatlan helyzetet. Fegyvertelenül, erőszak nélkül, pusztán szeretettel? Nem! Jézussal. A Hegyi beszéd Jézusával.

Ugye kezd már érthetővé válni, miért mondja Jézus olyan sokszor tanítványaira, hogy “boldogok”. Mielőtt arról beszélne Jézus, hogy mit tegyenek, és mit ne tegyenek, elmondja, hogy milyenek: boldogok. Jézus tanítványai boldog emberek.

Tudjátok, milyen hihetetlenül nagy dolog az, amikor valaki azt meri állítani önmagáról: én boldog ember vagyok? Eszembe jut Goethe, egy igazán nagyon szerencsés életű ember, aki e földi életnek mindig a napsütötte oldalán járt. De egyszer mégis így nyilatkozott: “Nem volt még életemben olyan huszonnégy óra, amit igazán boldognak mondhatnék.”.
Nekem is az a tapasztalatom, hogy nagyon ritka az igazán boldog ember a világon. Mi ugyanis általában úgy szoktuk elképzelni a boldogságot, hogy az olyan élet, amit nem zavar meg a szegénység, a nélkülözés, a szomorúság, a lemondás kényszere, más emberek rosszindulata, zaklatás, háborgatás, szenvedés, betegség, halál.
Ilyen életforma nincs. Egyszerűen azért nincs, mert ez a földi élet a maga természeténél fogva olyan, hogy vagy a nélkülözés, vagy valami szomorúság, vagy az emberi gonoszság, vagy betegség, vagy valami szenvedés, vagy a halál folyton összezavarja, komplikálja, nehezíti. Ilyen értelemben nem is lehet zavartalan boldogság. Úgy látszik tehát, az embernek ahhoz, hogy boldog lehessen, valami másra van szüksége, nem ilyen külsőleges zavartalan életkörülményekre, nemcsak sikerekre, jólétre, vidámságra, egészségre, elismerésre.
Mindnyájan láttunk már olyat, hogy valakinek mindene megvan, ami jól sikerült élethez szükséges: szép lakás, jó állás, szerető hitves, egészséges gyermekek, befutott élet, - és mégis csupa békétlenség, elégedetlenség, belülről tele van váddal, panasszal. Az ilyen szerencsétlen lélek mindig boldogtalan maradna.
És megfordítva: olyan ember is van, akit igazán nem kényeztetett el az élet, és mégis boldog. Rettenetes a sorsuk, mégis boldogok, - irigylésre méltóan boldogok.
Nos éppen ezt a valamit adja Jézus. Felsorol jó néhány olyan helyzetet, amiben az emberek általában nem szoktak boldogok lenni, sőt... Szegényekről, sírókról, üldözöttekről, méltatlanul szenvedőkről beszél, és azt mondja: boldogok. Ezek is lehetnek boldogok! Nem arról van szó, hogy előbb szegénnyé kell lenni ahhoz, hogy valaki boldog lehessen, és előbb sírnia kell, hogy boldog lehessen, hanem arról: még ha szegény is, még ha siralmas állapotban szenved is, Jézus tanítványa akkor is, ott is, lehet boldog.

Tehát a boldogság több mint szerencse, jókedv, vidámság. Több mint az a bizonyos romantikus boldogság, amit a filmek propagálnak, nem regényes happy end. Ez a boldogság nem kívülről, hanem belülről ható erő. Ez valamiféle belső egyensúly, ami nem borul fel akkor sem, ha az ember sír vagy nélkülözni kénytelen, vagy üldözöttként menekül, vagy koporsó mellett áll.
A mennynek előbb bennetek kell lenni, mielőtt ti a mennyben lennétek!
Jézus nemcsak azért jött e földre, hogy emberi életeket vigyen a mennybe, hanem azért is, hogy a mennyet vigye bele emberek életébe. Ahol Ő jelen van, ott az Isten derűjének, békéjének, örömének, boldogságának a mennyei légköre van.
Az eredeti görög szó is: makariosz, az isteni boldogságot fejezi ki, szemben az emberivel. Erről van szó Jézusnál is: Isten közösségbe von önmagával és részt ad a saját boldogságában.
Sokszor van úgy, különösen amíg fiatal az ember, azt képzeli, hogy a Jézust követő élet valami besavanyodott, örömtelen, csupa lemondás élet. Fiatalok féltik Jézustól a boldogságukat.
Nem az életkörülményeink tesznek boldoggá, vagy boldogtalanná, hanem a belső mivoltunktól függ ez. Ami magadban vagy, az határozza meg az életedet. Ha belülről boldog vagy, akkor az egész életed boldog lesz.
Vigyázzatok! A gazdagság, a jóllakás, a háborítatlan nyugalmas életforma, a vidámság, az autó, televízió, a mobilod, utazás, taps, karrier jó dolog, de nem minden. Mind emögött lehet az, hogy fáj a szív, mardos a lelkiismeret, emészt a félelem, zúg a csend, elviselhetetlen az élet. Boldogtalan az ember. A boldogságot vagy magunkban hordjuk - vagy ha bennünk nincs, akkor meg hiába keressük pénzben, örömökben, körülményekben, nem találjuk meg.

Dante az Isteni színjáték utolsó fejezetében érkezik el az Isten-látásig, és azt mondja, hogy olyan fény az, amiben minden együtt van már, a Lényeg, a Járulékos és a Viszonylatok egyszerre, szóval amiből semmi nem hiányzik, mert a Minden és az Egy egyszerre: „Olyanná lesz a lélek ama Napban / merülve el, hogy, bármi másba nézzen, / lehetetlen, hogy megnyugodjon abban.” Igen, nincs már szükség semmi másra, csak az élő Istenre, akit a "boldogember" mégiscsak megpillanthat.
Jézus rámutat azokra, akik körülötte vannak, és azt mondja: boldogok vagytok. Rólunk van szó?
A Krisztusban való igaz hit feltétele alatt: igen. Menjetek hát széjjel, és tegyétek boldogabbakká körülöttetek az embereket! ÁMEN