2018 április 22 Konfirmáció

... féltőn szerető Isten vagyok és irgalmasságot cselekszem ezeriziglen ... (2Móz 20,3-4)

az apák és fiak egymás mellett vannak említve, közel vannak egymáshoz, elválaszthatatlanok. Manapság ez az apa-fiú kérdés ritkán kerül elő. Gyakran emlegetjük, hogy mit tesznek az anyukák a gyermekeikért mondjuk egy-egy ilyen konfirmáció alkalmával.Templomot díszítenek, ruhát vásárolnak, virágot rendelnek, sütnek-főznek, vendégséget készítenek. A lányok általában az édesanyjuk mellett vannak- a fiúk és édesapák kapcsolatát, feladatát, érzéseit viszont titokzatos köd lengi be, szemérmetesen hallgatnak- hiszen kevés az idejük, és gyakran úgy érzik- az édesanyák jobban tudják a gyerekeik körül való dolgokat,és nem minden esetben lelik a helyüket a szervezés, rendezés, irányítás ügyében.
- középre állítja az apákat a fiaikkal és azt mondja róluk, hogy TI VAGYTOK A MOTORJA a családotoknak, a Ti hozzáállásotoktól függ a család jövője. Fontos, hogy mit hisztek, hogyan éltek, hogyan szeretitek a tieiteket, hogyan döntötök a nevükben, merre, mifelé irányítjátok, vezetitek őket.
A konfirmáció szó- megerősítést jelent. Amit a szüleitek a Ti keresztelőtökkor megfogadtak helyettetek, a nevetekben - azt Ti most igyekeztek megerősíteni. A konfirmáció ilyen fiatalon, mint Ti vagytok, elsősorban családi ünnep. Megvalljátok, hogy szeretitek a szüleiteket, nagyszüleiteket, keresztszüleiteket, mert készek és hajlandók vagytok e kedvükért konfirmálni, nem hagyjátok őket cserben a keresztelőtokkor tett fogadalmukkal, hiszen vállaltatok értük egy majdnem 2 évig tartó konfirmációi felkészítést, ki-ki magához képest részt vállalt az istentiszteleti látogatásból, és most szépen, ünneplőben, bátran vállaltatok egy ilyen komoly istentiszteleti szertartást is.
Az édesapák és édesanyák - Elkísértek, mellettetek, mögöttetek állnak, körbevesznek a szeretetükkel a jelenlétükkel, de bele kell törődniük, hogy ezt nektek kell megoldani- egyedül –Isten segítségében bízva, Őrá hagyatkozva.
A konfirmáció abban is megerősíthet egy családot, hogy nyugtázhatják a saját maguk részére: jól szerettük a gyermekeinket, elég jó példát mutattunk nekik, eléggé önálóakká, bátrakká neveltük őket- hiszen ha itt bátran, komolyan helyt tudnak állni, később is jól megállják a helyüket az életben.
Talán jó érzés most itt ülni a templomban a kedves szülőknek, mert hiszen teljesítettek egy 14-15 évvel ezelőtt tett ígéretet az Isten színe előtt. Tudniillik, hogy gyermekeiket református hitben nevelik és neveltetik úgy, hogy egykor önként tegyenek vallást hitükről Isten és a gyülekezet színe előtt.
Éppen ezért, kedves konfirmandusok- Ti is büszkék lehettek a szüleitekre, hiszen most is az bizonyosodott be, hogy szavahihető és szavatartó emberek- és ez nagyon nagy dolog.

Valamit azonban nem szabad a parancsolatból kihagynunk, elsiklanunk felette. A parancsolat eleje így hangzik: „Ne csinálj magadnak faragott képet, ne imádd és ne tiszteld azokat!”Gondolom érezhető, hogy nem igazából, szobrokról, festményekről beszél ez a parancsolat. Amit tilt, vagy inkább amitől félt Istennek ez az igéje az az, hogy ne adjunk tovább hamis istenképet gyermekeinknek nemzedékről-nemzedékre, mert ha így teszünk, akkor rossz útravalóval látjuk el őket. Hogy mi lehet ez a rossz útravaló, Istenről alkotott hamis kép?
Ne mondjuk azt, hogy nincs Isten. Mondjuk inkább azt, hogy számomra nem létezik, mert én még nem leltem rá.
Ne mondjuk azt, hogy Isten azt bünteti, akit szeret, mert félelmetes, mert hatalmas. Mondjuk inkább azt, hogy én ilyennek képzelem, mert így tanultam, így mondták a régiek.
Ne mondjuk azt, hogy Isten nem szól bele a világ dolgaiba. Mondjuk inkább azt, hogy én még nem tapasztaltam, hogy válaszolt volna bármilyen kérdésemre.
Ne mondjuk azt, hogy a Biblia régies nyelven írt, elavult olvasmány ami papok és öregek kezébe való. Mondjuk inkább azt, hogy igazából sohasem próbáltam megérteni, keresni benne , ami nekem szólhatna.
Ne mondjuk azt a gyülekezetről, a református egyházról, hogy ósdi, elavult intézmény. Mondjuk inkább azt, hogy sose értettem, hogy mi a jó az istentiszteletben, mi jót lehet hallani a hideg templomban.
Mikor Isten azt mondja, hogy ne csináljunk koholt, kitalált, emberi ésszel-kézzel fabrikált képeket Őróla, egészen egyszerűen azt mondja, hogy ne hazudjunk az utánunk következő nemzedéknek, a fiainknak, a lányainknak, az unokáinknak. Az útravalójuk ne hazugságból, ne féligazságból, ne is az én igazamból álljon. Merjük inkább azt mondani- nem tudom milyen az Isten, nem tudom igazából mit gondoljak felőle. Néha félek Tőle, néha kiáltok hozzá, de igazából nem tudom. Még én is birkózom ezzel a kérdéssel. És ha ezt mondom, az igazat mondom. Nem szépet, de igazat- és ez elég jó útravaló az utánunk jövők számára.
Többször elhangzott az elmúlt hetek beszélgetéseiben, hogy vannak olyan kérdések, olyan témák, amikről lehet, hogy soha többé nem fog beszélgetni valaki. Ha tegyük fel, nem jön ifire, nem jön templomba, és a család sem beszél otthon erről, akkor lehetnek olyan erkölcsi, életvezetési kérdések, amiről többé nem esik konkrét szó valakinek az életében. Ezért kértem, hogy a saját érdekükben, figyeljenek az Isten nekik szóló üzenetére.

Különben is igazából senki sem tudja, milyen az Isten. Azért beszélünk róla ilyen sokféleképpen, ilyen sokat, mert igazából nem tudjuk. De nagyon szeretnénk tudni, hogy számunkra kicsoda az Isten.
Egyetlen egy valaki tudja, milyen igazából az Isten- az Ő Fia-az Úr Jézus Krisztus. Azt mondja Róla a tékozló fiúról szóló példázatban, hogy az Atya olyan, aki várja, türelemmel várja fiait és leányait messzi utakról, kanyargós ösvényekről, szakadékok széléről, sok-sok fájdalomból, csalódásból- vissza- haza- az Atyai házba.
Ti, konfirmandusok- most messzi, hosszú útra készültök indulni. A saját utatokat akarjátok járni – hiszen eleget tettetek Istennek, egyházatoknak, lelkészeteknek, szüleiteknek- és most ti következtek.
Mostantól egy olyan időszak kezdődik az életetekben, amikor az igazán értékes dolgokat már csak csendben mondják el majd nektek. Mostantól kötelezően nem erőlteti rátok senki az igazságot, mostantól nektek kell lépnetek és tennetek azért, hogy a világ, az élet valódi értékei a tiétek legyenek.

Egy zenész ismerősöm mesélte, hogy egy új zenei szoftverrel egy 80-as évekbeli Pink Floyd számot szeretett volna áthangszerelni, de nem sikerült neki, mert az új szoftveren nem volt olyan lassabb tempójú beállítás, amivel a 80-as évekbeli zenéket kezelni lehetett volna.
Minden hangos és rohanós az életünkben – úgy élünk, mint egy nagy McDonalds-ben, ahol csak a gyorsaság és a hangerő számít, és ha valaki szólni szeretne, mindent és mindenkit túl kell harsognia.

Mi azonban úgy vagyunk veletek- a lelkész és a gyülekezet-, hogy visszavárunk benneteket: hétről-hétre, hónapról-hónapra, évről-évre, hogy egyszer rájöjjetek- jó az, amit az Atya mond, jó hely az, ahol róla beszélnek, hozzá imádkoznak- és csak azért nem még jobb, mert Ti hiányoztok ebből a közösségből.

A Tékozló fiú mai változata:
„Mikor az apát az egyik kereskedelmi tévé az eltűnt fiáról kérdezte, nem nyilatkozott. Csak tette a dolgát szótlanul és nagyon szomorúan. Minden hajnalban és alkonyatkor kiballagott a kapuba, ahonnan messze be lehetett látni az utat. Majd bement a fiú elárvult szobájába és szélesre tárta az ablakot: hadd jöjjön be a friss levegő. Egy vázába virágot rakott. Aztán újra kiment a kapuba. Talán még most is ott áll. Egyik-másik szomszédja már bolondnak nézi. De ő egyre csak várja gyermekét.

Így keressétek az Isten hangját az életetekben. Ne várjatok addig, amíg vihar és földrengés hozza el, ti magatok teremtsetek az életetekben békességet és csendet. Ebben a csendben mindig ott lesz Isten szeretete – gondoljatok a tékozló fiú történetére, a Jézus Krisztus Szupersztár musicalben is látott jézusi szelídségre, az úrvacsora bensőségességére, egy tábor jó hangulatára.

Ezek az élmények és tapasztalatok az Isten csendes, halk és szelíd hangján érnek el hozzátok. Felnőttetek ahhoz, hogy ne kiabálva, fegyelmezve kelljen veletek beszélgetni.
A konfirmációi ünnepen hozzátok szól az Isten: mit is csináltok itt? Csendben válaszoljatok neki hittel, reménységgel és szeretettel.

Ámen.