2015 március 15

Az Úr pedig a Lélek; és ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság.
Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől. (2 Korinthus 3, 17-18)

Lekció: Jn 15,12-17

Az emberiség egyik legkedvesebb szava a szabadság. Olyan tartalmat hordoz magában, amire minden ember vágyódik. Népünk elmúlt évezredes történelmében legtöbbször csupán hőn óhajtott vágy volt a szabadság. Kossuth Lajos így vallott: „... szabadság után sóvárgok, nem hatalom után... a szabadság embere vagyok. A szabadságé mindenütt és mindenben..."
Legszebb szavaink közül is kiemelkedik a szabadság szó. Említésekor nem csak az értelmünk mozdul meg, a szívünkben is muzsikál valami: olyan jó dolog szabadságban élni.
Nagyon fontos ez a mondat, hiszen így válik érthetővé, amit a keresztyének szolgálatáról szeretne Pál apostol továbbadni a korinthusi gyülekezetnek, ahol sokan sokféleképpen gondolkodtak a szolgálatról és a keresztyén életről. Óriási túlzások jellemezték a gyülekezetet. Voltak, akik hihetetlen szabadossággal tekintettek keresztyén életükre, és azt mondták, hogy nekik mindent szabad. Mások szerint minden döntés csak nagyon szűk mezsgyén hozható meg, és egyesek törvénykező irányba hajlottak el.
1./ Ebben a világban való szolgálatunknak keresztyénként az alapja nem lehet más, mint a Jézus Krisztussal való személyes és állandó kapcsolat. Ugyanis a hívők életében is csupán akkor válik valósággá az ajándékozott szabadság, hogyha Isten Lelke jelen van.
Mit jelent ez a nagyon szép bibliai kifejezés, hogy Isten Lelke jelen van egy mai hívő életében? Mindenekelőtt azt, hogy ez az ember tapasztalja meg a krisztusi szabadságot, bizonyos kényszercselekvések, kényszergondolatok, félelmek, aggódás, sok minden olyan alól, amik hajlamosak gúzsba kötni az életünket, s amikre mindannyian hajlamosak vagyunk.
Pál azt mondja, hogy az ő életükben már valóság lehet az, hogy ahol az Úrnak Lelke van, ott van a szabadság is. Ez Istentől kapott lehetőség a szolgálatra és nem arra való, hogy a saját, önös érdekeimet próbáljam meg így igazolni.

Ugyanakkor csöndesen megszólal egy mélyebb hang is: de mi nem vagyunk szabadok! Nem csak a keresztény valláson belül, minden nagy világvallásban is ez a megváltás alapképlete: az ember eredendően rabságban van. Miféle (mennyiféle!) rabságban élünk? Saját erőnkből, vagy emberfeletti segítséggel szabadulunk meg?
Sokunknak lehetett már ez szomorú tapasztalata, hogy újra azok a kötöttségek kezdenek az életünkben uralkodni, amik az Istentől idegen gondolkodásunkra voltak jellemzők. Önigazultságunk, ami olyan gyakran próbál bennünket arra indítani, hogy másokat lenézzünk, mintha lenne valamink is, amire büszkék lehetnénk. Amint háttérbe vonul Isten Lelke, ezek a múltunkból hozott beidegződések előtérbe kerülnek hívő életünkben is.
2./ "Ha a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek" (Jn 8,36). Eszerint más is megszabadíthat. Lehet, és kell is felszabadítani a rabszolgát, a proletárt, a nőt, a kisebbséget, az üldözöttet... De mindez meg sem közelíti a teljes, a valóságos szabadságot. Különbséget kell tennünk sorsunk kötöttségei és emberlétünk kötöttségei között. Sorsunk kötöttségei: a XXI. század elején élünk, ezen nem tudunk változtatni. Elszürkülő, globalizálódó kényszerűségekben élünk. Magyar nemzeti létünk kicsi patakja beleömlik az összemberiség óceánjába, és mi lesz velünk? Megkötöz a családunk, vagy éppen a család nélküli magányosságunk. Megkötöz a foglalkozásunk, a gazdagságunk, ha ez van, vagy a szegénységünk, ha ebből nem tudunk kiemelkedni... Sokan keserűen rázzák sorsbilincseiket, és nem veszik észre, hogy nem ezek a végső kötöttségek.
Nem a helyzetünk a végső probléma, hanem a létünk. Emberek vagyunk: élünk és meghalunk. Nem is az a baj, hogy meghalunk, hanem az, hogy tudjuk, hogy meg fogunk halni, s ez a tudat belecsöpögteti vitriolos méregcsöppjeit életünk minden mozzanatába: örömünkbe, szerelmünkbe, sikereinkbe, tudományunkba. Szorongásokban élünk.
Nem a sorsunk kényszereiből szabadít meg Jézus, hanem emberlétünk kötöttségeiből. Nagyon tudnánk szeretni Jézust, ha sorsunk bilincsit oldaná le rólunk: ha hűséges társat találna a magányos, ha pénzt kapna a szegény, ha halál nélkül léphetnénk át az örökkévalóságba. De nem így van.
A Szentlélek először embervoltunkban tesz szabadokká. Azután arra is szabaddá tesz, hogy békességesen elhordozzuk - ha lehet, megváltoztassuk! - sorsszerű kötöttségeinket.
Isten találékony, hihetetlen gazdag módon nyúl bele övéinek az életébe a legváratlanabb pillanatokban.
Amikor süt nap, és néhány órát a napon töltünk, mi történik? Előbb-utóbb meglátszik az arcunkon és a kezünkön: barnulunk. Nem azért, mert feltétlenül barnítani akarjuk magunkat, hanem ez törvényszerű. Ha valaki a napon van, az barnulni fog. Az Isten jelenlétében lenni ugyanilyen. Az óhatatlanul változni fog. Isten maga formálja a gondolkodását és a szívét. Magamtól nem tudok változni, sőt ha a saját erőmből próbálom, akkor szégyenletes kudarcok fognak érni. Azt fogom tapasztalni, hogy egyre fogy az erőm, a reménységem, már a mai naphoz is alig van energiám, a holnapihoz még kevésbé és így tovább. De ha az Úrtól próbálok, akkor döbbenetes módon kapok erőt, annyi energiát, amennyi kell ahhoz, hogy a napot végig tudjam csinálni, és a következő napot is el tudjam kezdeni. Sőt, a lehető legszörnyűbb élethelyzetek közepette is kapok vigasztalást és békességet. Tegyem ki magam úgy Isten jelenlétének, mint ahogy az ember kiteszi magát a napsugárzásnak, nem maradva árnyékban.
3./ A hívő, hogyha igazán Krisztus szerint gondolkodik, soha nem magára mutat. Sőt, igyekszik minél láthatatlanabb lenni. Olyan, mint a tolmács egy kormányfői találkozón. A tolmács fel van öltözve, rendesen megborotválkozik, vagy ha nő, akkor elmegy előtte fodrászához. Nyilván normálisan kell kinéznie, de nem ő szerepel ott elsősorban. Az ő feladata nagyon körülhatárolt és világos. Azt kell végeznie, és azon túl a háttérben kell maradnia. Ő is ott van a képeken, a tudósításokban, de nem az ő nevével fémjelzik ezeket. Nem az ő munkája a legfontosabb. Ha jól tolmácsol, nem kap érte külön dicséretet, vagy legfeljebb csak egy-két elismerő szót, de hát ez volt a munkája. Ilyen a mi keresztyén hivatásunk is. Az a keresztyén, aki magáról beszél, és magára mutat, szereptévesztésben van. (Weiss Fanni fotómodell és jelnyelv tolmács)
4./ Amikor a szabadságról beszélünk, akkor rendszerint elkövetjük azt a hibát, hogy csak arról szólunk, hogy mitől vagy kitől kell szabadnak lenni, arról azonban elfeledkezünk, hogy mivégre lehetünk szabadok. Pedig amikor a Biblia a szabadságról szól, akkor minden egyes esetben felmutatja ezt a két irányt. Valamitől megszabadulni valamiért. Tehát a szabadságnak van egy olyan értelme, hogy a bűntől, a hiábavalóságtól, a céltalan életfolytatástól, az Istennek nem tetsző cselekedetektől való megszabadulásra buzdít, másrészt ott van a cél is, hiszen nem önmagáért a szabadságért leszünk szabadok, hanem döntő módon azért, hogy szolgáljuk teremtő, megszabadító, megváltó és újjáteremtő Istenünket. Hiszen a tökéletes szabadságot a neki szentelt szolgáló életben találjuk meg.
Mi tehát a szabadság bibliai fogalma? :rendeltetésünk betöltése. Az az ember, aki szabad, az tudja a másikat elfogadni, az képes a másikat szeretni. Enélkül nincs egészséges lelkületű ember, és enélkül egy nemzet sem válhat egészségessé. „Amely nemzet a maga történelmi múltjában Isten kezét nem tudja felismerni, az a nemzet megvakult, elvesztette nemzeti érzését, azt nem lehet többé küldetése tudatára ébreszteni, mert jelenében nem ismeri fel helyzetét, jövendőjéről sincsenek látomásai." (Szabó Imre, Kelet Népe 1929.)
Az embert Isten szabadságra teremtette, hogy szabadon, önként, saját választása és döntése szerint engedelmeskedjen neki, vagy ellent mondjon akaratának.
Ez a szabadság volt a teremtésnek az isteni kockázata, s egyben ez az ember tragédiájának legmélyebb gyökere. Ugyanis az ember visszaélt ezzel a szabadsággal. Ekkor bukott el és távolodott el attól, akinek nemcsak létét, hanem azon belül szabadságát is köszönheti.

Szabadítson meg Isten Lelke a speciálisan magyar lelki betegségként számon tartott szalmaláng-lelkülettől, a széthúzás kísértésétől és a csodaváró lelkület nyomasztó terhétől!
A szalmalánglelkület. Mit is jelent ez? Tudjuk mindannyian, hogy a szalmaláng lényege szerint rendkívül magas hőfokon, de nagyon rövid idő alatt végbemenő égés. Jó, ha tudunk teljes lényünkkel lelkesedni az igazságért, a jó, a tiszta ügyért, a szabadságért, de szüntelenül fennáll a veszély, hogy hiába lobban fel újra meg újra a szalmaláng. Nincs kitartás „az embert próbáló időkben". A tudatos kitartás hiánya lemondást, beletörődést, csüggedést, alaptalan elkeseredést eredményezhet.
A széthúzás, viszálykodás különösen mély és fájó sebeket hagyott maga után népünk történetében. Hány és hány csaknem végzetes tragédiát okozott nemzetünk történelme folyamán az egyet nem értés, a másik véleményét, jóindulatát elfogadni nem tudó és nem akaró magatartás. Ma is időszerű, szükséges és igen tanulságos szembesülni ezzel a megkötöző és félelmetesen sötét lelki börtönben tartó ellenséggel.
A csodaváró lelkület is annyi csalódás és kiábrándulás forrása volt egykor, és az ma is népünk életében. Tétlenséget eredményez, kishitűséget szül. Nem kell csodára várni! De csodának tarthatjuk, hogy van országunk, hogy van magyar nép és magyar nemzet, hogy nem tűntünk el a történelem óriási olvasztótégelyében, a nálunknál sokkal nagyobb birodalmakat elnyelő süllyesztőben.

Hány ilyen ember van, akinek fogalma sincs arról, hogy mit jelent a Krisztus örömüzenete? Fogalma sincs arról, hogy lehetne szabaddá válnia, mert mi, akik tudjuk ezt a titkot, akiket Isten megajándékozott ennek a tapasztalatával és felismerésével, ezt sokszor megtartjuk magunknak.
Hadd bátorítson igénk, hogy ne mi döntsük el, hogy kinek, mire van szüksége, Isten majd eldönti. Minekünk, amikor Isten ad lehetőséget, hogy csendesen Őrá mutassunk, akkor nincs semmifajta jogalapunk ennek megtagadására. Úgy fest, mintha az életmentő gyógyszert fognánk vissza egymástól. Tudom, hogy hol lehet hozzájutni, de nem mondom meg a másiknak. Hallgatom a panaszkodását, azt, hogy mennyire reménytelen előtte minden, és nem mondom meg, hogy igen is van remény, meg lehet gyógyulni, mert én is meggyógyultam. Talán még sok minden fáj, sok mindennel küzdök, de megújultan élek, amíg az én Uram akarja. Nem titkolhatom ezt el.
Ezzel kezdtük, és ezzel is fejezzük be mai istentiszteletünket, hogy ahol az Úr Lelke árad, ott van rácsodálkozás Isten dicsőségére. Ha ez megtörténhet valakinek a szívében, már ez is Isten munkája. Ő hoz ki bennünket a sötétségből a világosságra. Ő az, aki fényt gyújt a mi sokszor nagyon sötét gondolkodásunkba és a szívünkbe. Aki engedi, mert ennyi a mi lehetőségünk, az megtapasztalja, hogy Krisztus arcán felragyog számára Isten dicsősége. Nincs olyan sötétség, mélység, legyen az betegség, családi probléma, egy szeretett hozzátartozónak az elengedése, alapvető életkérdésekre válaszkeresés vagy bármi egyéb, ahol fel ne ragyoghatna Isten dicsősége Krisztus arcán, hogyha valaki valóban őszintén törekszik annak meglátására. Az Úr örül, ha minket ilyen módon megerősíthet és megvidámíthat.
Hadd legyen erősítés mindannyiunk számára, hogy az Úrtól kapott szabadságunkkal, ha már hívők vagyunk, lehet, sőt kell élnünk. Felszabadulhatunk arra, hogy ne saját magunkról beszéljünk, hanem tudatosan is próbáljuk meg kontrollálni, figyelni egy kicsit magunkat. Ez nem azt jelenti, hogy minden második mondatnak az Úr Jézus nevével kell kezdődnie, de meghatározó, hogy a szívünk mivel és kivel van tele? Ha nem Jézussal, ha nem az Ő szabadításával, akkor ez azt jelenti, hogy a legfontosabb kikerült az első helyről. Újra oda kell menni hozzá, és őszintén leborulva előtte, újat kell kezdeni vele. Ha ezt teszem, akkor várhatom, hogy Isten dicsőségének a fénye, csodája Jézus Krisztuson keresztül ma is, holnap is, és minden nap felragyog nekem.
Jézus szavai váljanak valóra nemzetünk életében: „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket!"

ÁMEN