2015 december 25 Karácsony

„Mivelhogy nem vala nékik helyök a vendégfogadó háznál." (Lukács ev.2,7) "A világban volt és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt. Az övéi közé jöve, és az övéi nem fogadák be őt." (János ev. 1,10-11)

Lekció: Lukács 2

A teremtett világ – az ember - a teremtőtől független akar lenni. Nem akar tudni róla. A fogadó nem fogad. Legalábbis az Egyszülöttet nem.
A betlehemes betanításakor mindig nehéz fogadóst találni. Negatív szerep. Hogy a mindennapokban ezt játsszuk állandóan, az nem zavar senkit. Nem akarjuk magunkra venni a kirekesztő jelzőt. Legyünk olyan fogadósok, akik másnap felismerjük az igazságot: „ó, ha tudtam volna"! És tudjuk meg, és boldogan, hittel éljük át: az ajtónkból elküldött Krisztus a mi megtartatásunkért küldetett, akinek – már megbánt – kiutasításunkra, durva lázadásunkra egyetlen válasza van: a bocsánat, a befogadás.
Van-e hely Krisztus számára a mai világban? - de engedjétek meg, hogy most egy másik, még nagyobb kérdéssel feleljek: Van-e hely a mi számunkra?
A karácsony a legnépszerűbb a nagy ünnepek között; van benne valami, ami még azokat is vonzza, akik a karácsony eredeti értelmét már régen elfelejtették. Nemrég akaratlanul fültanúja voltam két ember beszélgetésének. Mindketten utaztak haza szabadságra. Vitték a karácsonyfákat. Először arról beszélgettek elmenjenek-e a templomba karácsony első napján. Aztán hosszas megfontolás után úgy döntöttek, hogy nem mennek. „De az a fő, - mondta az egyik, hogy szerdán este otthon lehetünk. Elvégre a karácsony a család ünnepe".
Tudjátok, hogy ez alatt az érzés alatt, a hazavágyás, a családi körbe való visszatérés vágy alatt van egy másik érzés, egy titokzatos és hatalmas érzés, olyan mélyen, hogy talán soha sem válik tudatossá: egy igen erős honvágy, visszavágyás, az Isten családi körébe, visszavágyás oda, ahonnét kiestünk: az atyai hajlékba, ahol Őt így visszaszólíthatjuk: mi Atyánk és ahol az összes emberek testvéreinkké válnak. Még a pogányok között is megvolt ez az érzés, és amikor a keresztyénség megjelent, a régi Rómában, éppen karácsony táján volt egy ősi pogány ünnep: amikor nagy lakomákat rendeztek és ilyenkor a gőgös urak egy asztalnál ültek a szolgáikkal, arra az aranykorra emlékezve, amikor „nem volt büntetés, nem volt félelem" – és amikor az emberek egymás testvérei voltak.
Valami radikális hiba történt, valami elháríthatatlan akadály van előttünk, - hiába a vágyakozás: nincsen út vissza, az Isten családi körébe, - és mi itt vagyunk: a lelkünk mélyén otthontalanul a világban. Ezért olyan szomorú a karácsonyi ünneplés vége a legtöbb ember számára. Majd megint jönnek a munkanapok, ahogy a költő mondta: "A hétköznapi szörnyű szürkeség börtönéből nincsen, nincsen menekvés". Otthontalan az ember. – ezen a világon.
A világnak csak egyetlen módja van megismerni Jézust: a keresztyének életén és bizonyságtételén át! Olyan Krisztust ismer a világ, amilyent a Krisztus hívei megélnek előtte! És ha ez így van: csodálkozhatunk-e, ha ez a világ nincs túlságosan jó véleménnyel a mi Krisztusunkról?! Egyetlen ellenség: a tanítványok! Nem az istenkáromlók, nem az antikrisztusi erők, hanem a tanítványok, a hűtlen Krisztus-követők. Azok, akik bár megismerték Őt, de nem fogadták be Őt, vagy ami még ennél veszedelmesebb: csak látszatra fogadták be Őt. Minden csak látszat: a szeretet, meg önzetlenség, meg az önmegtagadás, szóval az egész kegyesség csak látszat! : a világ azért nem ismerte meg Őt, mert az övéi nem fogadták be Őt!
És ennél a szemrehányó, fájdalmas kijelentésnél most ne arra gondoljunk, hogy bizony-bizony nem volt néki helye a vendégfogadó háznál, rongyos istállóban kellett már megszületnie is, meg hogy nem volt hová fejét lehajtania, meg hogy kitaszították övéi maguk közül, gonoszul keresztfára juttatták. Ne erre gondoljunk, vagy legalább is ne csak eddig gondoljuk el, hanem egészen mostanáig: én el tudom-e vállalni, hogy minket, engem ítél meg ez az Ige és teljes őszinteséggel el tudom-e mondani, hogy én nem fogadtam be Őt úgy, ahogyan kellett volna? Mi nem fogadtuk be Őt, mert hiszen mi vagyunk az "övéi"! - Vagy nem?

A látomásos brit festőművész, James J. Tissot (1836-1902) alkotásán, akik gyűlölettel, közönnyel vagy cinizmussal néznek fel a karácsonyi töviskoronás Királyra. Mert más vallási koordinátákban nőttek fel, akik csak az embert, a prófétát, de soha nem Isten Fiát, soha nem a Megváltót látták és látják Őbenne. S mekkora paradoxona földi létünknek, az egyszerre igaz és bűnös embersorsnak, s az igazi irgalomnak, a gyakorolt emberszeretetnek, amit nem vallási igazságként hirdetnek, hanem ami valóságosan mindenkire érvényes: Isten muszlimra és hitetlenekre, csak magukban hívő, magukat istenítő embertorzókra is kitárt szívvel, kitárt karral tekint ebben a Messiásban. Hiszen Ő megérti a barlangistállóba vető indulatokat ugyanúgy, mint a hideg éjszakában már csak az állatok leheletével betakaródzó, az Istengyermeket befogadó zsidó vendégház tulajdonosokat is ott Betlehemben, s nem veti szemükre a rideg fogadtatást.

Mégis van valami, ami az embernek ez a legmélyebb vágyakozását betölti, az igazi karácsony. Van út vissza az atyai hajlékba: az Isten Fia eljött, hogy hazavezessen. A karácsony értelme éppen ez a hívás: Jöjj haza!
De ne gondoljuk, hogy erre az ember azonnal örömmel felel. Egyáltalán nem. Fél visszamenni. Ezt nem ismeri el, tagadja, hogy fél Istentől, esetleg még azt is tagadja, hogy van Isten, - inkább fél a jövőtől, fél a sorstól, fél a betegségtől, az öregedéstől a szegénységtől, a nélkülözéstől, a haláltól, az emberektől, fél önmagától, - de higgyétek el, hogy mindennek mélyén: Istentől fél. Most azonban Jézus megint megszólal, és azt mondja, amivel betlehembe kezdődött az evangélium: „Ne féljetek". Én az otthontalanság minden kínját, a kivetettség minden fájdalmát magamra vettem és elhordoztam. A karácsony azt jelenti, hogy van helyünk!

Valakik pedig befogadták őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek. Azt jelenti a karácsony, hogy Isten gyermekei lehetünk és már most, tudhatjuk: akik az Isten szerinti azoknak minden javukra van, mint akik az Ő végzése szerint hivatalosak.
Így mondja alapigénk: "Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, a kik az Ő nevében hisznek".

Tudjátok már, mit jelent Jézust befogadni? Tovább árasztani a világ felé mindazt, amit Tőle kaptunk: a békességet, a megbocsátást, a szeretetet, a türelmet, az áldozatkészséget, a jóságot, szóval: tehát szétsugározni valamit abból a nap nélküli világosságból, abból a gyógyító, tisztító mennyei röntgensugárból, ami ott Betlehemben jött el a világba! Amit azért nem ismerhetett meg a világ, mert az övéi nem fogadták be magukba, vagy ha befogadták: a véka alá rejtették, maguknak élték, belkörűleg használták és így lassan az lett a sorsa, mint a leborított gyertyalángnak: fölélte az oxigént és elaludt!

Jézus az a mennyei röntgensugár, akin át Isten gyógyító ereje árad ki a sok mindenféle rákos nyavalyában szenvedő emberre. Emlékezünk ugye, hogyan gyógyultak meg közelében a betegek, miként tisztultak meg tekintetétől a bűnösök, hogyan futott előle az ördög, valóban úgy oszlott szét például Nain kapujában a gyász fájdalma, mint a sötétség, amelyiken gyertyát gyújtottak! Igen: a
karácsonynak ez a legdrágább ajándéka, Istennek, hogy behelyezte Őt ebbe a világba, a mi világunkba, hogy emberi lelkeket gyógyítson, tisztítson, vigasztaljon, felemeljen, megszenteljen,
üdvözítsen!

A karácsony értelme az, hogy bár ez a világ nem készített helyet Krisztusnak, és ma sem akar helyet adni, - Isten nem adta fel a harcot, hanem egy hatalmas átkaroló mozdulattal megnyerte a csatát, - olyan hatalmas ez az átkarolás, olyan széles az ölelése, hogy beletartozik ez az egész ellene lázadó, tőle rettegő, Őt megtagadó, Krisztus ellen forduló világ. Azért a karácsonyi örömüzenetet sokkal inkább ez az énekvers fejezi ki: „Amint vagyok, nincs semmi gát, kegyelmed mit törne át, - hadd bízza lelkem rád magát: fogadj el Jézusom". Ámen.