Textus: I. Sámuel 1: 1-20
Minden reggel hálát adok Istennek azért, hogy ilyen gyönyörű városban lakhatunk, mint Brassó, amikor kitekintünk az ablakon szép hegyeket láthatunk. A lakásom egy családi házzal szemben fekszik, belelátok e gyönyörű ház kertjébe és akarva- akaratlanul látom az itt lakó családnak az életét, csendes együttlétüket, de viszont azt is, amint vitatkoznak egymással. Isten a Szetíráson keresztül ma kinyít egy ablakot, hogy rálássunk egy bibliai család életére. Elkánának két felesége van Anna és Peninna. Abban az időben az volt a szokás, hogy egy férjnek több felesége is lehetett. De azzal, hogy Isten a házasságban elrendeli az egynejűséget, nem korlátozni akarja az emberek akaratát, hanem megóvni mindattól a viszálytól, ami Elkána családjában uralkodott. A többnejűség, a poligámia csak nehézségeket szül. Eklána istenfélő, Anna a szeretett felesége is istenfélő. Ez is Istentől adott rend, hogy hívő ember hívő emberrel házasodjon. Hívő és hitetlen is élhet együtt, mehetnek a közös úton, de az a teljes lelki egység csak akkor jöhet létre, ha mindketten az Úrra néznek. Milyen szép egység van Elkána és Anna között, de mennyire megzavarta ennek a bizonyos Peninnának, a másik feleségnek a jelenléte és a rettenetes természete. Az igazi boldogság a családban, mindenféle korban akkor lesz, ha az isteni rendhez alkalmazkodik. Elkána istenfélő ember de Peninnával semmiképpen nincsenek közös hullámhosszon, más az értékrendjük, mások a mércéik, de milyen tökéletes összhangban tud élni Annával, aki szintén istenfélő. Az ö nyomorúságuk az, hogy nem volt gyermekük, abban az időben egy anya nem terhes volt, hanem várandós, várta az anyaméh gyümölcsét, amiről azt mondja a Biblia, hogy jutalom. Ha pedig valakinek nem volt gyermeke, az akkori torz gondolkodás szerint valami nagy bűnnek a büntetése lehetett. Kegyetlenül megbántották, megalázták a gyermektelen asszonyokat. Peninna nem egyszer megalázta Annát és bántotta azzal, amiről Anna nem tehetett. Hívő emberek házasságában is vannak gondok, mint minden házasságban, de az eltérő, az, ahogyan keresik a kiutat. Elkána és Anna imádkozni kezdtek gyermekért. Isten igazán tudja, hogy mire van szükségük, és amire valóban szükségük van, azt meg fogja adni. És ha valamit nem ad meg, azt elfogadjuk hiányként, de az nem változtatja meg, hogy továbbra is Őt imádjuk. Az, hogy Ő van és szeret nem attól függ, hogy mely kéréseinket teljesíti és melyeket nem. Sajnos sokan vannak, akik ettől teszik függővé, hogy Isten megérdemli-e, hogy tiszteljük, vagy sem, hogy teljesíti-e a kívánságainkat. Aki igazán ismeri Istent, úgy viselkedik, mint Jób, aki elveszti egy csapás következtében vagyonát, tíz gyermekét, egészségét. Felesége arra bíztatja Jóbot, hogy tagadja meg Istent. Erre Jób elmondja a gyönyörű hitvallást:”Az Úr adta, az Úr vette el áldott legyen az Úrnak neve.” Ennek ellenére Ő az Isten és egyedül neki jár az imádat. Elkána és Anna hosszú ideje imádkoztak Istenhez és nem született gyermekük, de nem ettől függött, hogy továbbá imádják-e Istent vagy sem. Hol keresték a megoldást? Istennél? Nem csak ketten imádkoztak, hanem a gyülekezet elé viszik a kérésüket. Nem volt olyan egyszerű a gyülekezetbe elmenni, nem csak annyi fáradságba került, hogy egy buszjegyet kilyukasztok és egy pár megállót utazom, hanem sokszor hosszú kilométereket kellett gyalogolniuk, hogy eljuthassanak a silói szentélybe. Az akkori silói szent sátorhoz, mint hívő izraeliták egy évben legalább egyszer elzarándokoltak és ott áldozatot mutattak be, mert azt csak ott lehetett. Imádkozni otthon is lehetett, de más az, ha egy gyülekezetben több szív együtt imádkozik. Több száz ember közös imájának mennyire nagy ereje van. Van olyan, hogy egyedül imádkozik sírdogálva, van olyan, hogy férjével együtt reménykedve, majd a nagy gyülekezetben egyakarattal. Gyakoroljuk-e mindezeket, otthon egyedül magányosan, annak a reményében, ahogy a zsoltáros is mondja, Isten tömlőjébe számolgatja, számon tartja a mi könnyeinket. Keresünk-e valakit akivel meg tudjuk osztani bajainkat és együtt imádkozunk? Felmegyünk-e az Úr házába, hogy ott a gyülekezett közösségében elmondjuk imáinkat? Valószínű, hogy több hónapon át készültek erre az útra, a szent helyen való megjelenésre. Ki az, aki fel szokott készülni az istentiszteletre, az Istennel való találkozásra? Visszaemlékszem gyermekkorom vasárnapjaira, akkor még faluhelyen érződött már szombat este, hogy közeledik a vasárnap. Szombat este mindenki megseperte a háza előtt az utcát, előkészítette a vasárnapi ebédet, utána megmosakodott, hogy felvehesse másnap az ünnepi ruhát. Otthon vasárnap reggel még a rádiót vagy a televíziót sem kapcsoltuk be, csendben vártuk az ünnepi pillanatot, hogy belépjünk a templomba. Meg kell adni a rendjét az istentiszteletre való felkészülésnek is. Ballagó diákoktól kaptam ajándékba egy szép könyvet melynek címe: Megnyílás Isten felé. Az ima módjait taglalja. Ez a könyv írja azt, hogy a jó imát soha nem lehet elválasztani a hétköznapi élettől. Imádkozni nem annyit jelent, mint visszahúzódni napi feladataink elől, a jó ima azt jelenti, hogy az Úr elé visszük feladatainkat, bajainkat. Vasárnap azért jövünk ünnepi ruhába, ünnepi szívvel, hogy a hétköznapokat Isten elé vigyük. Azoknak a történeteknek egyike, amelyek nagy hatással voltak rám Jimmyről, a munkásról szól. Jimmy egyszerű ember volt, nem végzett sok iskolát. Munkából hazamenet naponta betért a templomba és hosszú perceken át ült ott. A plébánosnak feltűnt Jimmy látogatásának rendszeressége és buzgalma, azon tűnődött, mit csinálhat egy ilyen egyszerű ember a látogatások során. Egy napon megkérdezte tőle, mi is történik vele itt minden nap a templomban? Nem sok atyám, mondta Jimmy. Csak annyit mondok, hogy Jimmy van itt. Ő pedig azt mondja, Jimmy, Jézus van itt. És boldogok vagyunk, hogy együtt lehetünk. Mi lehetne egyszerűbb és mélyebb ima, mint Jimmy párbeszéde az Úrral. Ki tudod-e mondani ezt az egyszerű imát, hogy igen Uram, itt vagyok, jelen vagyok, teljes valómmal. Elkána és családja hónapokig éltek abból, amit ott az Istennel való közösségben, a gyülekezetben kaptak. Örültek az istentisztelet részének is, de örültek egymásnak is. Barátok, ismerősök együtt lehettek. Egymástól távol lakó rokonok találkozhattak, beszámolhattak egymásnak, amikor kijöttek a templomból órákig még együtt voltak és beszélgettek, napokat töltöttek a városban. Ebből az általános örömből furcsa képként jelenik meg Annának a szomorúsága. Ő ott is szomorú, sír és semmit nem eszik, mert Peninna itt is megalázza azzal, hogy valószínű valami nagy bűnt követett el, mert Isten nem adott neki gyermeket. Anna nem bírja tovább és el kezd futni, vissza az üres templomba, ahol az ajtófélfánál már csak az öreg Éli főpap ült a karosszékében. Anna egyedül akar lenni Istennel. Bemegy a templomba, valamit csinál, még Éli is arra gondol, hogy nem egészen józan, mert az ajka mozog, de hang nem jön ki a száján. Mi lehet ezzel az asszonnyal, hiszen most lett vége az úgymond istentiszteletnek, még mindig imádkozni akar? Nem lehetne elmondani ezt az imádságot otthon is? Aki nem ismeri a helyzetet, talán még aggódhatna is Anna elmebeli állapotával kapcsolatosan. De viszont ez nagyon is természetes dolog, mert aki rábízta az életét Istenre az mindent vele akar megbeszélni. Aki teljes szívéből szereti az Istent, tudja, hogy Vele mindent megoszthat, s aki igazán akar valamit azért állhatatosan könyörög, ahogy Anna is tette, nem törődve a külső körülményekkel. Elmondott egy különös imádságot:” Seregeknek Ura, ha megtekinted a te szolgálóleányod nyomorúságát és nem feledkezel el szolgálólányodról, hanem fiúgyermeket adsz szolgálólányodnak és őt egész életére az Úrnak szentelem.” Milyen különös imádság, már a megszólítás is: Seregeknek Ura. Ez egy zsidó hitvallás volt, aki ezt kimondja hiszi azt, hogy Isten a mennyei seregeknek az Ura, a földi hadseregnek az Ura és a Sátán minden seregeinek az Ura. Minden felett hatalma van. Aki kimondja azt, hogy Seregeknek Ura az én Istenem, azzal kimondatja azt, hogy Istennek minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen. Nem dogmatikai tétel volt számára az, hogy Isten mindenható, hanem azt komolyan is vette. Az imádkozónak kell tudatosítania magában azt, hogy kivel beszél. Meg kell győznöm kishitű önmagamat, hogy a Seregek Urához imádkozom. Mély alázattal áll meg Isten előtt. Aki előtt fölragyog Isten nagysága az világosan látja a maga kicsinységét. Háromszor mondja ki a Te szolgálóleányod. Nem úgy áll Isten előtt, mint akinek van valami követelnivalója, hanem tudja, hogy a Seregek Urával van dolga és ha akarod bármit megadhatsz. Kimutatja azt is, hogy nagyon rászorul Isten segítségére, egyedül Isten tudja megoldani problémáit. Nem megy embertől- emberig panaszkodni, Ő vagy megadja, vagy nem lesz gyermeke. Itt van egy kis szócska az, hogy „ha”. Nem a hitetlenségének a bizonytalansága, hanem Isten hatalmának az elismerése. Ha megtekinted a te szolgálóleányod nyomorúságát. Ha adsz nekem gyermeket, mert ezt Isten döntötte el. Anna csak tartja kezét, ha érdemei nélkül akar adni ajándékot, akkor hálával elfogadja. Ez az igazi imádkozó alaplelkülete. Betetézi azzal, ha adsz nekem gyermeket, én egész életében neked szentelem. Tudom, hogy tőled kapom azt ,ami a tied, nem csak magamnak akarom és ezt komolyan akarom venni. Elegem van a sok bántásból, de nem akarom kisajátítani, amit nekem adsz, és már most visszaadom neked. Kölcsön kérem a gyermekemet. Elmondja az imáját, békességet nyert a lelke, amikor kijön a templomból arca többé nem szomorú. Bemegy egy szorongásokkal teli szomorú asszony a templomba és kijön egy boldog ember. Vessed az Úrra a te terhedet, bízzál benne, majd Ő gondot visel rólad, csak ezt komolyan kellene venni. Általában nem a feladatok a munka terhelnek meg minket, hanem a gondok, elmondjuk ugyan Istennek, de aztán visszavesszük és tovább is nyomaszt az, amit már teljesen rábíztam. Anna otthagyta a templomban a gondját, a terhét. Érdemes-e imádkozni? Később azt láthatjuk, hogy Anna már nem tud felmenni a következő évben a templomba, mert gyermeket kell szoptasson, mert megszületetett a kért fiú, Sámuel. A név azt jelenti( sömu Él) , Isten meghallgatott. Hogy a névről is mindig a nagy Isten jusson eszébe, hogy érdemes volt imádkozni, benne lehet bízni, Ő válaszolt, Ő meghallgatott. Addig is bízott Istenben, amig nem volt gyermeke, éveken keresztül. Mindenkivel tudatni akarta, hogy ez a kisgyermek egy meghallgatott imádság. Isten válasza a hívő könyörgésre. Ez a gyermek az Istené. Három éves korában felviszi Sámuelt Silóba, egy darabig ott marad vele, majd otthagyja Sámuelt, aki az Úr prófétája lesz. Tudta, hogy ennek a gyermeknek akkor lesz jövője, ha megismeri a Seregek Urát és neki fog szolgálni. Valóban nem csak ő akarta élvezni Istentől kapott ajándékát, hanem mindenestől Istennek szentelte. Egész életére. Ilyen furcsák a hívő emberek, csendben elhordozzák hiányosságaikat, imádkoznak akkor is, ha hosszú időn keresztül nem érkezett válasz az imáikra, minden áldozatot meghoznak, hogy a gyülekezet közösségében is áldják az Urat. Akkor is imádkoznak, amikor úgy tűnik nincs értelme. Érdekes, hogy Anna nem kérdezi meg a kis hároméves kisfiát, hogy akar-e hinni Istenben, mint ahogyan a mai modern szülő vallja, hogy a gyermek, majd ha nagy lesz eldönti, hogy miben és kiben kell hinni. Előkészítő osztályba vagy kilencedikbe beíratkozó diákok szüleitől megkérdezik, vajon gyermekének szüksége van-e a Seregek Urára? Sok szülő aláírását adja, hogy gyermekének nincs szüksége a Seregek Urára, aki adja számukra az egészséget, az eledelt, a megélhetést. De ma hálatelt szívvel mondhatjuk ki a nevet, hogy Sámuel, meghallgatott az Isten, mert kisgyermeket kereszteltünk a gyülekezetben. Adja Isten, hogy állhatatosan tudjunk imádkozni a Seregek Urához, hogy majd örömmel mondjuk, hogy Sámuel, meghallgatott az Isten. Ámen
Szolgált: ANTAL TÜNDE teológiai magiszter